kivettek hat a fenyszorot a kocsibol, es bemasztak vele az epuletbe.
A sotetseget, amelyben lampajuk fenye korbejart, athato szag toltotte be: mintha vegyszerekkel szetmart szerves anyag szaga lenne. Mar az elso lepeseknel terden felul gazoltak az uvegszeru falak cserepeiben. A Vegyesz belegabalyodott egy uveg-csereppel boritott kusza femhaloba; mikor kikecmergett belole, a tormelek alatt hosszukas, sargasfeher csontdarabokat pillantott meg. A felfele iranyitott reflektor fenyeben meglattak az uresen tatongo boltozatot: furtokben logtak le a torott, nyitott, ures uvegkamrak, es koros-korul csontvazmaradvanyok hevertek. Ovatosan atgazolva a recsego-ropogo tormeleken, visszatertek a kocsihoz es tovabbhajtottak.
A hegyoldal egy melyedeseben szurke omladekokat lattak, majd ujabb kiszogelleshez ertek, s a reflektor fenye felul tolcserszeruen kiszelesedo, alul kampos labakkal a foldbe erositett tartooszlo-pokra esett, amelyek a kiugro sziklafalat tamasztottak ala. Ezutan a kocsi nem imbolygott es zotyogott tobbe, hanem sima, betonszeru feluleten haladt; a reflektorfenyben, amely messze elottuk felhomalyos felhocskeve szorodott szet, az utat le-zaro keritesfele tunt fel. Kozelebbrol nezve hoszszu oszlopsor volt, utana ujabb oszlopsor kovetkezett — egesz oszloperdo tartott egy boltives fodemet. Ez a kulonos, falak nelkuli csarnok minden iranyban nyitott volt. A boltivek repulesre keszulo szarnyakkent emelkedtek ki az oszlopokbol, lejjebb pedig tovabbi, el nem keszult boltivek kezdemenyei, mintegy csirai latszottak, ezek osszeragadt levelekhez hasonloan, kifaragatlanul dudorodtak ki az oszlopokbol.
A kocsi felzotyogott nehany egeszen alacsony lepcsofokon, es az oszlopcsarnokba ert. Az oszlopok formajaban sajatos szabalyossag volt, de nem mertani, hanem inkabb novenyi, mert noha mind hasonlitottak egymasra, ket egyforma nem akadt kozottuk — mindegyiknek kicsit masok voltak az aranyai, maskepp helyezkedtek el rajtuk a csomos dudorok, amelyekbol a boltivek kiemelkedtek.
A kocsi nesztelenul gordult tovabb a kopadlon, sorra mogottuk maradtak a hosszu oszlopsorok a korbeforgo arnyekok erdejevel egyutt, meg egy sor es meg egy; ekkor a fodem eltunt, szabad terseget lattak maguk elott, es messze, alacsonyan gyonge vilagossag derengett.
A jargany egyre lassabban haladt tovabb a kofeluleten, a fekek halkan megcsikordultak: alig egy meterre toluk varatlanul veget ert a szikla-fennsik, elottuk mely szakadek tatongott.
Leneztek. Alattuk falak erdeje sotetlett, melyen a foldbe epitve, mint a regi foldi eroditmenyek.
A falak teteje olyan magasra nyult, mint a sziklafal, amelyen az emberek alltak. Madartavlatbol belattak a meredek falu, szuk, kanyargos utcacs-kak fekete melyebe. A falakon negyszogletes, de lekerekitett sarku, ferden befele hajlo, mintegy az egre iranyitott nyilasok sotetlettek. A kofalak korvonalai osszeolvadtak, egyetlen fenysugar sem vilagitotta meg oket; joval messzebb, a kovetkezo falak folott, amelyek koze mar nem lathattak be, szabalytalan fenyfoltok derengtek, meg messzebb a fenyfoltok surubbe valtak es osszeolvadtak.
Ez a derenges mozdulatlan, aranyos kodot hintett a kofalak labirintusara.
A Koordinator felallt, es lefele vilagitott a feny-szoroval. A sziklafal alatt, amelynek tetejen kocsijuk megallt, utcacska huzodott. A fenykeve egy szazlepesnyire allo, maganyos, orso alaku oszlop-ra esett, amely korul a falak kis teret kepeztek.
Az oszlopon viz folyt vegig csillogva, nesztelenul.
Korulotte haromszogletu kolapokon nemi folya-mi homok latszott. Nem messze, a fenyfolt szelen, egyik oldalan nyitott, lapos, felfordult edeny hevert. Feltamadt az ejszakai szel, a sikatorokbol szalma zizegesehez hasonlo nesz hallatszott.
— Ez valami telepules… — mondta lassan a Koordinator. Tovabbvezette a reflektor feny-kevejet. A kutas terecskebol felfele szelesedo ut-cak nyiltak, a sarkoknal a fuggoleges falak hajoorrforman kiugrottak. Ket ilyen kiszogelles kozott a fal egeszen hatrafele dolt; loresszeru, ures, negy-szogletes nyilasainak felso peremetol halvanyodo, fekete savok indultak felfele, mintha egykori tuz-vesz nyomai lennenek. A fenykeve most a masik iranyba fordult, vegigfutott a hegyes falszoglete-ken, megallt egy pincelejarat fekete godren, behatolt a terre nyilo utcacskakba.
— Oltsd el! — szolalt meg hirtelen a Doktor.
A Koordinator kikapcsolta a fenyszorot. Csak most, a sotetben vette eszre, hogy a telepules kepe megvaltozott.
Az egyforma, kiserteties derenges, amely a tavoli falak tetejet es a beloluk kinyulo csoveket vagy kemenyeket megvilagitotta, kulonallo fenyfoltokra esett szet, elhalvanyodott, es a kozeppontbol kiindulva, fokozatosan mindenutt kialudt. Kis ideig meg derengett itt-ott egy-egy halvany fenyoszlop, aztan ezek is kihunytak, a sotetseg egyre terjedt, lassan raborult az egesz kolabirintusra, vegul az utolso fenyfoltocska is eltunt — egyetlen szikra sem oszlatta el tobbe az ejszaka feketeseget.
— Tudjak, hogy itt vagyunk… — szolalt meg a Vegyesz.
— Lehet — felelte a Doktor —, de miert csak ott voltak fenyek? Es… eszrevettetek, hogyan aludtak ki? A kozpontbol kiindulva.
Senki sem valaszolt.
A Koordinator leult, es kikapcsolta a reflektorokat. Koromfeketen borult rajuk a sotetseg.
— Kocsival nem tudunk lemenni. Ha itthagyjuk a jarganyt, valakinek mellette kell maradnia — szolalt meg.
Hallgattak. Egymas arcat sem lattak, csak a szel zugott halkan valahol folottuk. Aztan hatulrol, a falak nelkuli csarnok felol halk, lassu nesz hallatszott, mintha ovatosan lepkedne valaki.
A Koordinator hegyezte a fulet, lassan hatrafele forditotta a kikapcsolt fenyszorot, talalomra be-iranyozta, es hirtelen felgyujtotta. A feny feher felkoreben csak az oszlopok es a fekete arnyekok latszottak.
Nem volt ott senki.
— Ki marad itt? — mondta.
Senki sem valaszolt.
— Akkor majd en — hatarozta el. Megragadta a volant. A kocsi, ujra felgyujtott fenyszoroival, lassan megindult a sziklafal pereme menten. Par szaz lepessel arrebb lefele vezeto lepcsot talaltak, koparkannyal, alacsony lepcsofokokkal. — En itt maradok — ismetelte.
— Mennyi idonk van? — kerdezte a Vegyesz.
— Most kilenc ora. Egy orat adok nektek, ez-alatt vissza kell ernetek. Lehet, hogy eltevedtek.
Negyven perc mulva meggyujtok egy vilagito ra-ketat, aztan tiz perc mulva meg egyet, es tovabbi ot perc mulva a kovetkezot. Igyekezzetek akkor valami magaslaton lenni, bar a raketa fenyet lentrol is meglatjatok. Igazitsuk ossze az orainkat.
Neman allitottak be az oraikat, csak a szelzugas hallatszott. Egyre hidegebb lett.
— Atomagyut ne vigyetek, azokban a szuk ut-cakban ugysem lehetne hasznalni. — A Koordinator, mint mindegyikuk, akaratlanul is lehalkitotta a hangjat. — A sugarveto eleg lesz. Kulonben is a bekes kapcsolat a celunk. De nem mindenaron.
Vilagos, ugye?
Ezt a Doktornak mondta. A Doktor bolintott.
A Koordinator hozzatette:
— Az ejszaka nem a legalkalmasabb idopont.
Lehet, hogy csak felderititek a terepet. Ez lenne a legokosabb. Hiszen maskor is visszajohetunk ide. Ugyeljetek arra, hogy egyutt maradjatok, fedezzetek egymast, es keruljetek a szuk sikatorokat.
— Meddig varsz rank? — kerdezte a Vegyesz.
A Koordinator elmosolyodott. Arca hamuszur-kenek tunt a felhomalyban.
— Amig vissza nem jottok. No, induljatok!
A Vegyesz a nyakaba akasztotta a sugarvetot, hogy kezei szabadok legyenek, a fegyver a mellen logott. Zseblampajaval megvilagitotta az elso lep-csofokokat. A Doktor mar elindult lefele. Hirtelen megvilagosodott elottuk a lepcso — a Koordinator vilagitott nekik felulrol. A kofal hepehupait megnagyitottak az eles arnyekok. Elindultak a sziklafal menten a rajuk eso fenypaszmaban. Tagas, sotet tornacot pillantottak meg — ketfelol oszlopok tartottak, felmagassagban nyultak ki a sziklafalbol, mintha belole nonenek ki. Furtos mintazattal diszitett, vizszintes kolapot tartottak. A kocsi fenyszoroi mar alig vilagitottak idaig, a feny halvany felkoreben feketen tatongott a tornac be- jarata. A kuszob homoruan bemelyedt, mintha ezernyi lepes koptatta volna ki. Lassan bementek, a kapu hatalmas volt, mintha oriasok szamara emeltek volna; a belso falakon nyoma sem volt a kotombok osszeillesztesenek, mintha az egesz epitmenyt egyetlen sziklabol vajtak volna ki.
A tornac vakon vegzodott: a szemkozti homoru fal mindket oldalan fulkek sorakoztak, bennuk ter-deplore emlekezteto melyedesekkel, fenn pedig kemenyfele nyilas vezetett a fal melyebe — a zseblampak csak a
