zomancosan fenylo, fekete falu, haromszogletu cso torkolatat vilagitottak meg.
Kileptek az oriasi kapun. Zegzugos sikator nyilt meg elottuk, az utca torkolatat alkoto falak szabalyos, bar erthetetlen celu sokszoget kepeztek.
Husz-harminc lepes utan a fal kiszogellese eltakarta eloluk a reflektorokat. Tovabbmentek a szuk utcacskaban. Hirtelen megvaltozott valami — a kofalak szurkesege eltunt, mintha elfujtak volna.
A Vegyesz visszafordult, mindenfelol teljes sotet-seg borult rajuk. A Koordinator kikapcsolta a reflektorokat, amelyeknek fenye eddig bevetodott a kofalak koze.
A Vegyesz felnezett. Az eget nem latta — in-kabb csak sejtette, egesz arcaval erezte tavoli huvosseget.
Lepteik visszhangzottak a csondben. A magas falak koze szoritott sikator roviden, tompan verte vissza az egyenletes dobbanasokat. Mindketten, anelkul, hogy osszebeszeltek volna, felemeltek bal kezuket, es a falat tapintva haladtak tovabb. A fal hideg volt, es majdnem olyan sima, mint az uveg.
Egy ido mulva a Doktor meggyujtotta zseblampajat, mert sotet foltokat latott maga elott. Magas falakkal ovezett, kis teren alltak, mintha egy kut feneken lennenek. A homoru falakon, amelyeket csak a betorkollo utcacskak szakitottak meg, ket ablaksor futott vegig — de a hatradontott, egre nezo ablakok lentrol alig latszottak. Korbevilagitottak zseblampajukkal. A legszukebb utcacska, vagyis inkabb meredeken felfele vezeto lepcso torkolatat siman a falak koze illesztett, vizszintes kogerenda hidalta at. Ezen homokora formaju, sotet hordo fuggott. A legszelesebb utcacskat valasztottak. Hamarosan ereztek, hogy a levego megvaltozik korulottuk, a zseblampak felfele iranyitott fenye szitaszeruen kilyuggatott tetot vilagitott meg — mintha valaki haromszogletu nyilasokat vagott volna a koboltozatba.
Sokaig mentek. Magas es tagas folyosohoz hasonlo, kovel fedett utcakon haladtak vegig, boltivek alatt mentek at, amelyekrol ormotlan haran-gok vagy hordok logtak;a gazdag novenyi orna-mentikaval diszitett keresztgerendakon pokhaloszeru foszlanyok lengedeztek. Tagas, ures, donga-boltozatu kapualjakba neztek be; ezeknek a meny-nyezeten nagy, kerek nyilasok tatongtak, a nyilasokat csapszegkent kiallo kovek vettek korul. Az utcakbol helyenkent ferde csatornak indultak felfele, keresztiranyu, kidudorodo savokkal, mintha megdermedo masszaval leontott letrak lennenek.
Neha varatlanul meleg legaramlat csapott az arcukba, par szaz lepest majdnem feher utburkola-ton tettek meg, megint elagazott az utca, lefele indultak, itt hatalmas tampillerek tagoltak a falat, mindegyik pillerbe fulke nyilt, tele szaraz faleve-lekkel; alacsony lepcsofokokkal tagolt lejton haladtak tovabb lefele, zseblampaik elott kavargott a por, amelyet lepteik felvertek, ketoldalt fulledt, dohos levegoju kriptak nyilasai asitottak rajuk, a zseblampak fenye tehetetlenul veszett el odabent, csak felismerhetetlen formak regen elha-gyottnak tetszo zurzavarat lattak; az ut megint felfele indult, tovabbmentek, mig fejuk folott hirtelen meglattak az eget, es megcsapta oket a hideg ejszakai szel.
Sorra hagytak el a sikatorokat, az egymast keresztezo galeriakat, a tereket. Lampaik vegigpasz-taztak a falakat; az arnyekok mintha szarnyra kelnenek, es fekete rajokban rebbennenek fel a labuk alol, majd gomolyogva tunnenek el a sikatorok torkaban, a falakbol kinyulo, egymas fele hajlo oszlopok kozott. Vandorlasukat lepteik szuntelen, eles visszhangja kiserte.
Olykor ugy remlett, valaki van a kozelukben.
Ilyenkor eloltottak a lampat, es megalltak a fal toveben. Szivuk hevesen vert. Surranas, motozas hallatszott, a csosszanasok neszet eltorzitotta a tompa visszhang, megint elcsondesedett minden, aztan motyogo, dadogo hangok hallatszottak a falak menten, mintha fold alatti patak csobogna; maskor egy kofulkeben tatongo kut melyebol, a dohos sotetsegbol hosszu, szunni nem akaro nyoges hallatszott fel, nem lehetett megallapitani, hogy eloleny hangja vagy a kut melyenek zugasa; a ket ember felugrott, tovabbment, ugy ereztek a sotetsegben, hogy ormotlan alakok surrannak el korulottuk; egyszer megpillantottak egy mellekutcabol kihajlo, a lampafenyben sargas, homoru arcocskat, repedesekhez hasonlo mely rancokkal, de mire odafutottak, az utcasarok ures volt, csak egy darabka letepett, papirvekony, aranyszinu folia fekudt a kovezeten.
A Doktor hallgatott. Tudta, hogy ezert a ve-szelyes, sot esztelen koborlasert, ilyen korulmenyek kozott, ejnek idejen; csakis o a felelos, a Koordinator azert egyezett bele a kockazatos vallalkozasba, mert az ido surget, es o, a Doktor, mindannyiuk kozul a legmakacsabbul kovetelte, hogy probaljak meg a kapcsolatteremtest. Szaz-szor elmondta magaban, hogy mar csak a kovetkezo sarokig, a kovetkezo keresztutcaig mennek, aztan visszafordulnak- es megis tovabbment. Egy magas galerian, amelyet atlatszatlan, uvegszeru anyag egymasra erositett korongjai szegelyeztek — ezekbol volt a fodem is meg a csonak formaju, kulonos erkelyek vagy konzolok — furtos noveny- termes hullott a labuk ele, par lepessel elottuk.
Felemeltek, meg meleg volt, mintha egy kez meleget orizne.
Legjobban azon csodalkoztak, hogy a sotetseget a legcsekelyebb feny sem szakitja meg. Pedig a bolygo lakoinak van szemuk, latnak. Ha pedig erkezesuket eszrevettek, inkabb holmi orseggel valo talalkozasra lehetne szamitani, mint ezekre a teljesen ures, kihalt utcakra — hiszen bizonyos, hogy ez lakott telepules, a fentrol latott fenyek is tanusitottak.
Bolyongasuk egyre hasonlobba valt egy lidercnyomasos alomhoz. Leginkabb vilagossagra ahitoztak, a zseblampak csaloka fenye csak meg melyebbe tette a kornyezo sotetseget, egy-egy tore-deket emelt ki belole, es ezek a reszletek, osszefuggeseikbol kiszakitva, meg erthetetlenebbek voltak.
Egyszer olyan vilagosan es kozelrol hallottak a csoszogast, hogy nyomaba eredtek. A hirtelen felgyorsulo, menekulo leptek es az uldozes hangja betoltotte a szuk utcat, toredezett visszhang verodott vissza a falakrol. Ego zseblampajukat elore-szogezve futottak, a halvany derenges vegigkuszott folottuk a boltozaton; hol fejuk magassagaig szallt le, mikor a lampat leeresztettek, hol felfele csapott, a mennyezet hullamzott felettuk, feketen tatongo mellekutcak elott rohantak el, kifulladva alltak meg egy ures teren az esztelen hajsza utan.
— Mondd… ezek… csalogatnak minket? — lihegte a Vegyesz.
— Hulyeseg! — formedt ra a Doktor. Korbevilagitottak. Egy kiszaradt kokut mellett alltak, koros-korul a falakon feketen asitoztak a nyilasok, az egyikben megvillant egy sapadt, lapos arcocska, de mire a fenyfolt visszatert, a nyilas ures volt.
Tovabbmentek. A lenyek jelenletet mar nemcsak sejtettek: elviselhetetlenne valt, mindenfelol ereztek, meg a Doktor is kozel volt ahhoz a gondolathoz, hogy az is jobb lenne, ha megtamadnak oket, ha harcolniuk kellene itt a sotetsegben, mint ez a konok, ertelmetlen, sehova sem vezet bolyongas. Orajara nezett. Majdnem feloraja jar- kaltak, rovidesen vissza kell fordulniuk.
A Vegyesz, aki nehany lepessel megelozte, felemelte a lampajat. A fal beszogelleseben csucsives kapu nyilt, mindket oldalan vaskos kocolopokkel. A sotet kapualj elott elhaladva gepiesen bevilagitott a lampajaval. A fenykeve falmelyedesek soran futott vegig, aztan mozdulatlan, osz-szebujt, csupasz hatakra esett.
— Ott vannak! — kialtott fel halkan, es osztonosen hatraugrott.
A Doktor bement a kapun. A Vegyesz hatulrol vilagitott. A meztelen csoport egy bolthajtas ala huzodva, mozdulatlanul tapadt a falhoz. Elso pillantasra ugy remlett, hogy nem elnek; a zseblam-pa fenyeben megcsillantak a hatakon lecsurgo, at-latszo cseppek. A Doktor egy darabig tanacstalanul allt.
— He! — szolalt meg halkan, erezve, hogy az egesz helyzet tokeletesen ertelmetlen. Kint, valahol a magasban, hosszu, vibralo futty hangzott fel. A koboltozat alatt sokhangu nyoges valaszolt ra. A falhoz lapult lenyek nem mozdultak; csak elnyujtott, vekony hangon nyoszorogtek, kint az utcan viszont mozgas tamadt, tavolrol leptek kozeledtek, egyre gyorsultak, nehany fekete alak suhant el nagy ugrasokkal a kapu elott, a visszhang egyre tavolodott. A Doktor kinezett a kapun, ures volt az utca. Tanacstalansaga fojtogato duhve valtozott; allt a kapu elott, es hogy jobban halljon, eloltotta a zseblampat.
Kozeledo dobogas hallatszott a sotetsegbol.
— Jonnek!
A Doktor inkabb erezte, mint latta, hogy a Ve-gyesz felemeli a fegyveret. Racsapott a sugarveto csovere, lefele forditotta.
— Ne loj! — kialtott.
Az ures utcat egy pillanat alatt nyuzsgo kavargas toltotte be, a zseblampak fenyfoltjaban pupos hatak ugraltak felfele es oldalt, tolongas tamadt, hallottak a nagy, puha testek osszeutkozeset, hatalmas arnyekok huztak el a falon, zurzavaros lar-ma, nyekergo kohoges hallatszott, nehany eles hang szaggatottan sipakolt, egy hatalmas test a Ve-gyesz labanak rohant, es a foldre rantotta; mikor elesett, az utolso pillanatban meg meglatott egy feher szemu, rajuk meredo arcocskat, aztan a zseblampa nagyot koppant a koveken, es sotet lett.
A Vegyesz ketsegbeesetten kereste a lampajat, vakon tapogatozott a kovezeten.
— Doktor! Doktor! — kiabalta, de hangjat elnyelte a zavaros larma, korulotte tucatjaval rohantak el az ormotlan lenyek, a csenevesz kezu, hatalmas testek minduntalan osszeutkoztek, veg-re megtalalta a femhengert,
