vagy mondjuk, ahhoz a szamhoz, ahany eves az Eden civilizacioja…
Az alagutbol elobujt a Mernok. Latva, hogy tarsai ugy heveresznek a szeles arnyekcsikban, mint a strandon, o is ledobta zubbonyat, es odament hozzajuk. Helyet keresett koztuk, a Vegyesz egy biccentessel maga melle invitalta.
— Hogy ment? — kerdezte a Koordinator.
— Eleg jol, mar majdnem a haromnegyed resze megvan… Egyebkent nemcsak ezen dolgoz-tam. Megprobaltam atgondolni azt a korabbi nezetunket, hogy az az elso gyar, ott eszakon, azert mukodik ilyen haborodottan, mert senki sem ellenorzi, es felbomlott a vezerlese… Mi az? Mi van ebben nevetseges? No, mit nevettek?!
— Mondok nektek valamit — szolt a Doktor.
Csak o maradt komoly. — Amikor a hajo indulasra kesz lesz, kitor a lazadas. Senki sem akar majd elindulni, amig meg nem tudjuk… Mert ha mar most is, ahelyett, hogy illo szorgalommal buty-kolnenk a raketankat… — Es szettarta a karjat.
— Ja, ti is errol beszeltetek? — ertette meg vegre a Mernok. — Es mire jutottatok?
— Semmire. Es te?
— Tulajdonkeppen en sem, de… Azon gon-dolkodtam, milyen altalanos es egyben kozos vo-nasokat lehetne talalni azokban a jelensegekben, amelyeket megismertunk. Szoget utott a fejembe, hogy az a gyar, tudjatok, az automata gyar, nemcsak korfolyamatban termel, hanem meg azt is hanyagul csinalja: a “kesztermekek” nem egyformak. Emlekeztek?
A tobbiek igenloen mormogtak.
— No marmost, tegnap a Doktor eszrevette, hogy az egyes duplak furcsa modon kulonboznek egymastol: az egyiknek szeme nincs, a masiknak orra, az ujjaik szama es a boruk szine is eltero, de mindez bizonyos hatarok kozott ingadozik.
Mintha valami “szerves” technologiai folyamat pontatlansagabol kovetkezne — mind a ket esetben.
— Nagyon erdekes, amit mondasz! — kialtott fel a Fizikus, aki feszult figyelemmel hallgatta a Mernokot. A Doktor hozzatette:
— Igen, vegre egy lenyeges osszefugges. Es az-tan? Aztan? — fordult a Mernokhoz. A Mernok zavartan razta meg a fejet.
— A, nem merem folytatni. Mikor az ember egyedul kotlik, mindenfele hulyeseg jut eszebe…
— Beszelj! — kialtott ra a Vegyesz szinte haragosan.
— Ha mar elkezdted — tette hozza a Kibernetikus.
— Szoval arra gondoltam: a gyarban egy kor-folyamatot lattunk, termeles, rombolas es megint termeles; ti pedig tegnap felfedeztetek valamit, ami szinten gyarnak latszott… Ha pedig gyar, akkor termelnie kell valamit.
— De ott nem volt semmi — mondta a Vegyesz.
— Csak a csontvazak. Igaz, hogy nem mindenutt kerestuk… — tette hozza tetovan.
— Es ha az a gyar… duplakat termel? — kerdezte halkan a Mernok. Senki sem valaszolt.
— A gyartasi rendszer azonos lenne — folytatta —, sorozatgyartas, tomegtermeles, elteresekkel, amelyek, tegyuk fel, nem az ellenorzes hianyabol kovetkeznek, hanem maguknak a folyamatoknak a jellegebol: a folyamatok olyan bonyolultak, hogy elkerulhetetlenek bizonyos elteresek a tervezett szabvanytol. A csontvazak is kulonbozoek voltak.
— Es… azt gondolod… hogy aztan legyilkol-jak a “selejtet”?… — kerdezte fojtott hangon a Vegyesz.
— Dehogy! Arra gondoltam, hogy azok a… testek, amelyeket lattatok, sohasem eltek! A szintezis csak annyira sikerult, hogy csontokbol es husbol allo szervezetek jottek letre, a szukseges belso szervekkel, de ezek a szervezetek annyira elternek a szabvanytol, hogy nem mukodokepesek, tehat egyaltalan nem keltek eletre, es eltavolitottak oket a termelesi ciklusbol…
— No es… az az arok a varos kozeleben, az mi? Az is “selejt”? — kerdezte a Kibernetikus.
— Nem tudom, bar vegso soron az sem lehetetlen.
— Nem lehetetlen — mondta a Doktor. A kekesen kodlo lathatar fele nezett. — Abban, amit mondasz, van valami olyan, hogy… Az a torott csovecske, az egyik es a masik…
— Talan tapanyagokat vezettek be rajtuk a szintezis folyaman.
— Ez reszben azt is megmagyarazna, hogy a mi duplank miert ilyen fogyatekos ertelmu — tette hozza a Kibernetikus. — Mindjart ilyen “felnottnek” gyartottak, beszelni nem tud, nincs semmifele tapasztalata…
— No, ez nem igy van — jegyezte meg a Ve-gyesz. — A mi duplank azert tud egyet-mast.
Nemcsak abba a kofaluba nem akart visszamenni, ami viszonylag meg konnyen megertheto, hanem a tukorsavtol is felt. Azonkivul tudott valamit arrol a lebego tukorkeprol, a lathatatlan ha-tarrol, amelyen athaladtunk…
— Ha tovabbvisszuk Henrik felteveset, olyan kepet kapunk, amelyet nehez elfogadni — mondta a Koordinator. Nem nezett fel, a homokot bamulta a laba elott. — Az elso gyar hasznalhatatlan alkatreszeket termel. Es a masik? Elolenyeket?… De milyen celbol? Ugy gondolod, hogy azok is… visszakerulnek a korfolyamatba?
— Uristen! — kialtott fel a Kibernetikus. Megrazkodott. — Csak nem mondod ezt komolyan?
— Varjatok — ult fel a Vegyesz. — Ha az elok visszakerulnenek a retortakba, akkor teljesen folosleges lenne eltavolitani az eletkeptelen, hibas termekeket. Kulonben sem lattuk semmifele nyomat ilyen folyamatnak…
A beallott csondben a Doktor folegyenesedett, es vegigpillantott a tobbieken.
— Hiaba, meg kell mondanom — kezdte. — Ide figyeljetek… Valamennyiunkre nagy hatast gya-korolt az a kozos vonas, amelyet a Mernok fel-fedezett, es most a “termelesi” hipotezisbe probaljuk begyomoszolni a tenyeket. Marpedig ebbol az egeszbol csak egy kovetkezik: hogy mi jambor es naiv emberek vagyunk…
Csodalkozva neztek ra. A Doktor folytatta:
— Az elobb megprobaltatok kigondolni a legszornyubbet, amit csak kepesek vagytok… es olyan feltevesre jutottatok, amely egy gyerek agyaban is megszulethetne. Egy gyar elolenyeket termel, hogy aztan szetmorzsolja oket… Attol tartok, a valosag sokkal rosszabb lehet.
— Hogyhogy?! — fortyant fel a Kibernetikus.
— Varj. Hadd beszeljen — szolt kozbe a Mernok.
— Minel tobbet toprengek azon, amit abban a faluban ateltunk, annal szilardabba valik a meggyozodesem, hogy egeszen mast lattunk, mint amit latni veltunk.
— Beszelj vilagosabban. Hat mi tortent ott? — kerdezte a Fizikus.
— Nem tudom, mi tortent. De tudom, egesz biztosan tudom, hogy mi nem tortent.
— Na tessek! Nem hagynad abba a rejtelyes-kedest?
— Csak annyit akarok mondani: miutan eleg sokaig bolyongtunk abban a fold alatti labirintusban, hirtelen rank rohant a tomeg, egy darabig sodort bennunket, aztan szetfutott es elmenekult. Mivel a faluhoz erve lattuk, hogy eloltjak a lampakat, termeszetesen azt gondoltuk, hogy ez miattunk tortenik, a lakosok elolunk bujtak el, es az a rohano tomeg, mondjuk, ovohelyekre igyekezett, vagy valami ilyesfele. Hat en megprobaltam minel pontosabban visszaemlekezni az esemenyek minden mozzanatara, mindarra, ami ve-lunk es korulottunk tortent, es azt mondom: ott valami egeszen mas jatszodott le. Olyasmi, ami ellen az ertelem ugy vedekezik, mint a teboly ellen.
— Meg mindig nem beszelsz nyiltan — morogta a Fizikus.
— Nyiltan beszelek. Tessek, adva van a kovetkezo helyzet: egy bolygon, ahol ertelmes lenyek elnek, urhajosok szallnak le. Hogyan reagalhatnak a bolygo lakosai?
Mivel senki sem valaszolt, a Doktor folytatta:
— Meg akkor is, ha ezeket a bolygolakokat lom-bikban gyartottak, vagy meg fantasztikusabb modon jonnek a vilagra, csak haromfele magatartast latok lehetsegesnek: megprobalnak kapcsolatot teremteni a jovevenyekkel, megtamadjak oket, vagy panikba esnek. De kiderult, hogy egy negyedik fajta magatartas is lehetseges: a teljes kozony!
— Magad mondtad, hogy kis hijan agyonnyomtak benneteket, es ezt kozonynek nevezed?! — kialtott fel a Kibernetikus. A Vegyesz feszult figyelemmel hallgatta a Doktort, tagra nyitott szemeben hirtelen feny gyulladt ki.
— Ha tuzveszbol menekulo csorda utjaba ke-rulnel, meg rosszabbul is jarhatnal, de ebbol nem kovetkezne, hogy a csorda torodott veled — felelte a Doktor. — Higgyetek el: az a tomeg, amelybe belecsoppentunk, nem is latott bennunket! Nem erdekeltuk oket! Panikba estek, az igaz, de egyaltalan nem miattunk. Mero veletlen volt, hogy kozejuk kerultunk. Persze rogton biztosra vettuk, hogy mi vagyunk az okai az elsotetitesnek, a zur-zavarnak
