eles futtyok egymast kovettek, egyre erosebbek lettek, mar meg sem lehetett kulonboztetni az egyes hangokat, az eg zengett es duborgott, mintha lathatatlan szuperszonikus repulogepek raja zudulna zuhanorepulessel egyenesen rajuk, koros-korul percenkent csapott a magasba a fold es a homok, a becsapodasok gejzirjei majdnem feketen rajzolodtak az olomszinu egre, meg-megremegett a fold, vedosancukrol agyagmorzsak gurultak le az alagutba.
— Teljesen normalis civilizacio — szolt fel odalentrol a Fizikus. — Nem igaz?
— Minden loveguk tul kozelre vagy tul mesz-szire hord — dormogte a Mernok. A Koordinator nem hallotta a szakadatlan duborgesben, a foldet felszaggato becsapodasok nem ritkultak, de nem is kerultek kozelebb az urhajohoz. A ket ember hoszszu percekig allt igy, csak a fejet dugva ki a fold-sanc mogul, de semmi sem valtozott. A lathatar felol hallatszo duborges folyamatos, mely, szinte egyenletes morajja olvadt ossze, de robbanasok most sem hallatszottak — a lovedekek csaknem hangtalanul hullottak le, es a felrepulo fold be-takarta oket. Mar olyan vilagos volt, hogy lattak a talalatok helyet jelzo, vakondturashoz hasonlo kis foldkupacokat.
— Hozzatok egy latcsovet! — kiabalta a Koordinator, behajolva az alagutba.
Kisvartatva mar latcsovel nezelodott. Nem szolt semmit a Mernoknek, d.e egyre jobban csodalkozott — eleinte azt hitte, hogy a tamado tuzerseg belovi magat, de iranyzekuk szemlatomast nem valtozott. Korbekemlelt tavcsovevel, mindenfele egymast ertek a becsapodasok, hol kozelebb, hol tavolabb, de ketszaz meternel egyik sem volt kozelebb az urhajohoz.
— No mi van?! Nem atomfegyver, ugye? — Az alagut melyebol fojtottan hangzott fel a kial-tas.
— Nem! Nyugalom! — orditotta vissza teli torokbol. A Mernok a fulehez hajolt.
— Latod?! Csupa doglott lovedek!
— Latom!
— Minden oldalrol korullonek!
Bologatott. Most a Mernok latcsovezte a tajat.
Kozeledett a napfelkelte. A sapadt, fako egen halvany kekseg omlott el. A siksagon semmi sem mozdult, csak a fold meg a homok repult egyre-masra az eg fele. A becsapodasok gejzirjei furcsa, valtozekony, hol lehullo, hol ismet felmagasodo, suru elosovenykent vettek korul nagy korben az urhajot es a dombot.
A Koordinator egyszerre csak elszanta magat, kimaszott az alagutbol, felrohant a domb tetejere, lehasalt, es szemugyre vette a videknek azt a reszet, amelyet az alagutbol nem lathatott. Ugyanaz a kep tarult ele — a becsapodasok nagy korivben szaggattak fel a foldet.
Valaki melleje vetette magat a szaraz talajra — a Mernok. Egymas mellett hasaltak, es neztek, mi tortenik. A szakadatlan duborgest mar alig hallottak; a moraj hol hullamokban kozeledett, hol meg ugy remlett, mintha tavolodna — ez a szel ha-tasa volt, mert napkeltekor szel is tamadt.
— Ezek nem doglott lovedekek! — kiabalta a Mernok.
— Hat mik?!
— Nem tudom. Varjunk…
— Menjunk be!
Leszaladtak a domboldalon. Bar a lovedekek messze hullottak le, nem volt kellemes vedtelenul allni a fulsuketito sivitasban es duborgesben. Beugrottak az alagutba. Az automatat az alagutban hagytak, ok pedig bementek a hajoba, a tobbieket is maguk utan huztak. A konyvtarban, ahol letelepedtek, alig hallatszott a larma, a fold remegeset sem nagyon ereztek.
— Hat ez mi? Itt akarnak tartani bennunket?
Kieheztetni? — kerdezte csodalkozva a Fizikus, mikor a Koordinator es a Mernok elmondta, mit tapasztaltak.
— Fene tudja. Szeretnek kozelrol latni egy ilyen lovedeket — mondta a Mernok. — Ha szunetet tar-tanak, erdemes lenne kiugorni.
— Majd az automata kiugrik — jelentette ki huvosen a Koordinator.
— Az automata?! — jajdult fel a Kibernetikus.
— Ne felj, nem lesz semmi baja.
A hajotest nagyon gyengen, de az eddigitol el-tero modon megremegett. Egymasra neztek.
— Eltalaltak! — kialtotta a Vegyesz, es felugrott.
— Megvaltoztattak az iranyzekot?… — mondta habozva a Koordinator. Felsietett az alagutba.
Odafent latszolag semmi sem valtozott. A lathatar ugyanugy morajlott — de a hajo tatja alatt valami fekete targy szilankjai hevertek a napsutotte homokban, olyasformak, mint egy torott csavaranya darabjai. Kereste a helyet, ahol a furcsa lovedek szettorott a pancelon, de a keramit a legcsekelyebb nyomot sem mutatta. Mielott a mogotte allok visszatarthattak volna, kirohant a hajo ala, es ket kezzel az ures tavcsotokba dobalta a szilankokat.
Meg melegek voltak.
Visszafutott a zsakmanyaval. A tobbiek rogton szidni kezdtek, legduhosebben a Vegyesz:
— Elment az eszed! Hiszen ez radioaktiv lehet!
Szaladtak vissza a hajoba. A szilankok nem bizonyultak radioaktivnak. A meromuszer nema maradt, mikor hozzajuk kozelitettek. Nagyon furcsa lovedek volt ez — nem volt semmifele vastagabb fala vagy burka, szamtalan apro szemcsebol allt, es ezek zsiros fenyu, durva szemu femporra hullottak szet az ujjaik kozott.
A Fizikus nagyitoval vizsgalta ezt a port, felvonta a szemoldoket, elovette a szekrenybol a mikroszkopot, belenezett es felkialtott.
— No? No?! — A tobbiek majdnem eroszakkal rangattak el a fejet a mikroszkoptol.
— Orakat kuldenek nekunk… — mondta kisse kabultan a Vegyesz, amikor o kelt fel a mikroszkop mellol.
A mikroszkop alatt apro tekercsekbe es lancocs-kakba fonodva paranyi fogaskerekek, tarcsak, ru-gok, gorbe tengelyek szazai latszottak. Arrebb toltak a mikroszkop allvanyat, ujabb meg ujabb mintat szortak a lencse ala, es mindig ugyanazt lattak.
— Mi lehet ez?! — kialtotta a Mernok. A Fizikus felborzolt hajjal fel-ala rohangalt a konyvtarban, olykor megallt, felorult tekintettel meredt a tobbiekre, aztan tovabbrohant.
— Valami hihetetlenul bonyolult gepezet…
Egyszeruen elkepeszto, ebben — a Mernok egy marek femport vett a kezebe — sok milliard vagy talan billio van ezekbol az atkozott kis kerekek-bol! Gyerunk fel — hatarozta el magat hirtelen —, nezzuk meg, mi tortenik.
Az agyuzas valtozatlanul folyt tovabb. Az automata ezerszazkilenc belovest szamlalt meg, amiota orsegen allt.
— Probaljuk ki most a rakodoajtot — jutott a Ve-gyesz eszebe, mikor visszamentek. A Kibernetikus a mikroszkopnal ult, es adagrol adagra atvizsgalta a lovedek maradvanyait. Nem is felelt, mikor szoltak hozza.
Csakugyan nehez volt tetlenul ulni, lementek hat a gephazba.
A nyitoszerkezet ellenorzo lampai most is egtek. A Mernok csak megmozditotta a fogantyut, es a mutato engedelmesen megrezdult — a csapoajto nyilni kezdett. Rogton visszacsukta, es azt mondta:
— Barmikor kimehetunk a Vedovel.
— A csapoajto a levegoben fog logni — jegyezte meg a Fizikus.
— Nem baj, legfeljebb masfel meter lesz a foldig. A Vedonek az semmi. Lemegy.
Egyelore azonban semmi sem surgette az indulast, hat visszamentek a konyvtarba. A Kibernetikus meg mindig a mikroszkop fole hajolt.
Szinte revulten meredt a paranyi alkatreszekre.
— Hagyjatok, hatha kisut valamit — mondta a Doktor. — Most pedig… valamit csinalnunk kell. Azt javasolom, hogy folytassuk egesz egyszeruen a hajo javitasat…
Lassan felalltak. Csakugyan, mi mast tehettek volna? Mind az oten lementek a vezerloterembe, itt maradt a legtobb javitanivalo. A vezerlotablaval rengeteget kellett bibelodni, minden aramkort megvizsgaltak, elobb kikapcsolva, aztan feszultseg alatt; a Koordinator idonkent felment a szabadba, es hallgatagon tert vissza. Mar nem is kerdezett tole senki semmit. A vezerloteremben, tizenot meterrel a fold alatt, ereztek, hogy a hajo korul enyhen remeg a fold. Del is elmult. A munka mindennek ellenere haladt. Sokkal gyorsabban ment volna, ha az automata segit, de annak or-kodnie kellett. Egy oraig tobb mint nyolcezer becsapodast szamolt meg.
Bar senki sem volt ehes, ebedet keszitettek, es meg is ettek — az eronlet kedveert, mint a Doktor kijelentette. Most mar konnyen ment a hazi munka, mosogatni sem kellett, csak bedobtak az edenyt a
