mosogatoba. Ket ora utan tizenket perccel a fold remegese hirtelen abbamaradt. Valamennyien rogton abbahagytak a munkat, es felrohantak az alaguton. A napot egy kis felho takarta el, az aranyos fenyben izzo siksagra csend borult, a becsapodasok nyoman mar csak finom por lebegett a levegoben, lassan az is leulepedett, nema es nyugodt volt a videk.
— Vege?… — szolalt meg tetovan a Fizikus.
Szokatlanul harsanynak tunt a hangja, fel nap alatt megszoktak az allando duborgest.
Az utolso becsapodas, amelyet az automata re-gisztralt, a tizezer-hatszaznegyedik volt.
Lassan elomasztak az alagutbol. Semmi sem mozdult. A becsapodasok a raketa korul szeles savban felturtak a talajt, a felszantott, kor alaku sav belso szele korulbelul ketszazotven, kulso szele haromszaz meterre volt az urhajotol. Az egyes tolcserek helyenkent arokka olvadtak ossze.
A Doktor felmaszott a foldsancra.
— Meg ne — tartotta vissza a Mernok. — Varjunk.
— Meddig?
— Legalabb fel orat, de inkabb egy orat.
— Kesleltetett gyujtasra gondolsz? De hiszen a lovedekben nincs is robbanotoltet.
— Azt nem tudhatjuk.
A nap kibujt a felho mogul, es beragyogta a dombot. Alltak es nezelodtek. A szel majdnem elult, egyre nagyobb lett a hoseg. A Koordinator hallotta meg elsonek a zizegest.
— Mi ez? — suttogta.
Fuleltek. Nekik is ugy remlett, hogy hallanak valamit.
Olyan nesz volt, mintha bokrok zizegnenek a szelben. De ameddig a szem ellatott, nem volt se bokor, se falevel, semmi, csak a felturt kor a homokban. A levego megallt, atforrosodott, messze, a homokbuckak folott vibralt a hosegtol.
A zizeges nem szunt meg.
— Onnan jon?…
— Onnan.
Suttogva beszeltek. Most egyenletesen hallottak a neszt mindenfelol — talan a homok surrogasa?
— Nem is fuj a szel… — mondta halkan a Ve-gyesz.
— Nem, ez nem szel. Ott… ahol a lovedekek…
— Odamegyek.
— Megorultel?! Es ha idozitett aknak?
A Vegyesz elsapadt. Hatralni kezdett, mintha vissza akarna futni az alagutba. De olyan ragyogoan sutott a nap, olyan mozdulatlan volt minden, es mindannyian ott alltak — hat osszeszoritotta a fogat meg az oklet, es maradt. A zizeges folytatodott, mindenfelol hallottak az egyenletes, sustorgo neszt. Kicsit meggornyedve alltak, megfeszitett izmokkal, moccanas nelkul, mintha ontudatlanul valami robbanast varnanak — ez szazszor rosszabb volt az agyuzasnal! A nap delelojere hagott, a gomolyfelhok arnyeka lassan vonult at a siksagon, a felhok alul laposak, felul tor-nyosak voltak, mintha feher szigetek lennenek.
A lathataron semmi sem mozdult. Teljesen ures volt minden — meg a szurke kelyhek is, amelyek maskor apro, sotet vonalkent rajzolodtak a tavoli homokdombokra, meg azok is eltuntek! Ezt csak most vettek eszre.
— Oda nezzetek!
A Fizikus kialtott. Maga ele mutatott kinyujtott kezevel. De majdnem egyidejuleg kezdodott mindenutt. Akarmerre neztek, mindenutt ugyanazt lattak.
A tolcserekkel lyuggatott, felturt fold remegni kezdett. Megmozdult. A lovedekek helyen mindenutt elobujt belole valami, es megcsillant a napfenyben. Csillogo bimbocskak majdnem egyenletes, fesuszeru sorai bujtak ki a foldbol, itt-ott negy sor, masutt ot-hat egymas mellett. Olyan gyorsan nottek, hogy az emberek, ha erosen figyeltek, szinte szabad szemmel lattak ezt a novekedest.
Valaki elorontott az alagutbol, es mintha nem is latna oket, egyenesen a foldbol kibujt, csillogo valamik ive fele vagtatott. A Kibernetikus. A tobbiek kiabalva futottak utana.
— Tudom! — orditotta. — Tudom!
Terdre esett az uveges bimbok sora elott. Mar ujjnyira kialltak a foldbol, alapjuknal okol vastagsaguak voltak. A homok halkan zizegett korulot-tuk, a fold melyeben valami lazasan remegett, nyuzsgott, dolgozott. Olyan nesz hallatszott, mintha paranyi homokszemecskek milliardjai peregnenek egyszerre.
— Gepi csirasejtek! — kialtotta a Kibernetikus.
A homokba turt a legkozelebbi hajtas korul. Nem tudott leasni, mert a homok forro volt. Elkapta a kezet. Valaki asokert futott, vadul astak, csak ugy repult korulottuk a fold. Hosszu, ivelt szalak csillantak meg benne, osszefonodva, mint a gyokerek. Kemeny, tukorfenyes anyaguk femesen csengett az asocsapasok alatt. Mikor a godor mar tobb mint egy meter mely volt, megprobaltak ki-tepni a kulonos kepzodmenyt, de meg sem moccant, olyan erosen osszenott a tobbi szallal.
— Fekete! — kialtottak fel korusban. Az automata odaszaladt, leptei nyoman porzott a homok.
— Tepd ki ezt!
A gep fogoi megragadtak a karvastagsagu, fenyes kigyot. Az aceltest megfeszult. Lattak, hogy az automata laba lassan a foldbe sullyed. Nagyon halk nesz hallatszott a torzs belsejebol, mintha vegsokig megfeszitett hur rezegne. Lassan egyenesedett fel, laba egyre melyebbre sullyedt.
— Engedd el! — kialtott ra a Mernok. A Fekete kikecmergett a homokbol, es megallt.
Ok is mozdulatlanul alltak. A fenyes soveny mar majdnem fel meter magas volt. Aljan, a fold menten lassan kicsit sotetebb kekre valtozott, felul pedig egyre novekedett.
— Hat errol van szo — mondta nyugodtan a Koordinator.
— Errol.
— Be akarnak zarni bennunket?
Kis ideig hallgattak.
— De hat ez azert eleg gyermeteg otlet. Hiszen most meg nyugodtan kisetalhatnank — mondta a Vegyesz.
— Ha itthagyjuk az urhajot — felelte a Koordinator. — Jol megnezhettek azok a felderitok! Figyeljetek csak meg: majdnem pontosan abba a baraz-daba lottek be magukat, amelyet a korongjaik vagtak!
— Tenyleg!
— Szervetlen csirasejtek — mondta a Kibernetikus. Egeszen megnyugodott. Leporolta kezerol a homokot es agyagot. — Szervetlen magvak, ertitek? Es tuzerseggel ultettek el oket!
— Ez nem fem — mondta a Vegyesz. — Ha fem lenne, a Fekete meggorbitette volna. Olyasmi lehet, mint a szupramit vagy a keramit, kulonleges megmunkalassal keszult, rendkivul szilard anyag.
— A csudat! Hiszen ez egyszeruen homok! — kialtotta a Kibernetikus. — Nem erted? Ez… szervetlen metabolizmus! Katalizis utjan atalakitjak a homokot valami nagymolekulas szilicium-szarmazekka, es abbol hozzak letre ezeket a vastag ereket, ahogyan a novenyek kivonjak a sokat a talajbol.
— Gondolod? — mondta a Vegyesz. Leterdelt, megtapintotta a fenyes feluletet. Folemelte a fe-jet. — Es ha mas talajba estek volna? — kerdezte.
— Alkalmazkodnanak. Biztos vagyok benne!
Ezert olyan ordogien bonyolultak — az a feladatuk, hogy mindig a leheto legszilardabb, legellenallobb anyagot hozzak letre abbol, ami eppen rendelkezesukre all.
— Hat ha csak ennyi az egesz… A Vedo min-denen atmegy. Nem is torik bele a foga — mosolygott a Mernok.
— Megtamadtak ok bennunket? — szolalt meg halkan a Doktor. Csodalkozva neztek ra.
— Hat mi ez? Nem tamadas?
— Nem. Inkabb azt mondanam: vedekezni probalnak. Vagy… el akarnak szigetelni.
— No es akkor? Itt fogunk ulni, mint eger a bura alatt?
— De mit akartok a Vedovel?
Habozva neztek ossze.
— Vizre mar nincs szuksegunk — folytatta a Doktor. — A raketat valoszinuleg egy het alatt kijavitjuk. Mondjuk, tiz nap alatt. Nehany ora alatt uzembe helyezzuk az atomszintetizatorokat.
Nem hinnem, hogy ez bura lesz. Inkabb magas fal. Olyan akadaly, amelyen ok nem tudnak at-jutni, tehat ugy velik, hogy mi sem. Elelmunk lesz eleg, hiszen itt vannak a szintetizatorok.
