egynehany metert gordult a sik terepen, es dallamos zugassal megallt.
— No, fiuk — a Mernok kidugta a fejet a kis hat-so ajton —, most pedig bujjatok be az urhajoba, mert itt forro lesz a talaj, es ne gyertek ki fel oranal elobb. Legjobb, ha eloszor a Feketet kulditek ki, hogy vizsgalja meg, nem maradt-e sugarszeny-nyezodes.
A rakodoajto bezarult. A harom ember lement az alagutba, utanuk az automata. Az alagut nyilasaban hamarosan megjelent a belulrol odahelye-zett vedopajzs, amely hermetikusan elzarta a nyilast. A Vedo nem mozdult, odabent a Mernok a kepernyoket torolgette, a muszereket ellenorizte, aztan nyugodtan megszolalt:
— Kezdjuk.
A Vedo rovid es vekony, alul-felul hengeres domborulattal korulvett ormanya lassan nyugat fele fordult.
A Mernok a kerites tomor anyagara allitotta be a fekete vonalkeresztet, oldalra pillantott, megnezte a harom — feher, piros es kek — korongocska helyzetet, es megnyomta a pedalt.
A kepernyo egy pillanatig olyan fekete volt, mintha bekormozodott volna, s ugyanakkor a legnyomas olyan furcsa hanggal, mintha egy orias, szajat a foldre szoritva, azt mondana: “UMPF!”
— hatalmasat lokott a Vedon. A gep megingott, aztan a kepernyo kivilagosodott.
A tuzgomb formaju felho egyre tagult, korulotte vadul hullamzott a levego, mint a folyekony uveg. A fenyes soveny tizmeteres darabon eltunt, a vorosen izzo peremu kraterbol goz szallt fel.
A homok felso retege vagy tizmeteres korzetben meguvegesedett, es szikrazva verte vissza a napfenyt. Csaknem sulytalan, libego, feher hamu hullott a Vedore.
“Kicsit tul sokat adtam ra” — gondolta a Mer-nok, de csak annyit mondott:
— Minden rendben, gyerunk. — A zomok gep megremegett, es meglepoen konnyeden gordult a krater fele. Alig hintazott egy kicsit, mikor a krateren atkeltek. A godor feneken egy keves izzo folyadek gyult ossze — megolvadt kovafold.
“Tulajdonkeppen barbarok vagyunk — villant a Doktor eszebe. — Es nekem mi dolgom itt?”
A Mernok helyesbitette az iranyt, es gyorsitott.
A Vedo olyan siman gordult, mint egy autopalyan.
A lanctalpak puha belso felulete halkan surrogott a vezetohengereken. Orankent majdnem hatvan kilometerrel mentek, de egyaltalan nem ereztek a sebesseget.
— Ki lehet nyitni? — kerdezte a Doktor. Alacsonyan ult egy kis fotelban, valla folott hajoablak-hoz hasonlo, domboru kepernyo.
— Persze — mondta a Mernok —, csak egy pillanat…
Meginditotta a kompresszort. A torony talpan levo nyilasok koszorujabol tuhegyes sugarakban szintelen folyadek szokott fel, es lemosta a pancel-rol a radioaktiv hamu maradvanyait. Aztan vilagos lett — a pancelfal kinyilt, teteje hatrahuzodott, oldalai a gep melyebe sullyedtek. Most mar csak az ulesek korul huzodott egy vastag, atlatszo, hajlitott vedofal, a nyitott teton befujt a szel, es fel-borzolta a hajukat.
— Ugy latszik, a Koordinatornak igaza volt — dunnyogte egy ido mulva a Vegyesz. A taj nem valtozott, homoktengeren hajoztak, a sulyos jar-mu enyhen himbalozott, amint egyenletes utemben kereszteztek az uszonyszeruen mintazott homokbuckakat. A Mernok novelte a sebesseget, de akkor zotyogni kezdtek, a lanctalpak elesen sivitottak, a kocsi orra egyik buckarol egyenesen a masikra ugrott, egy pillanatra elakadt, nagy homok- felhoket vert fel, nehanyszor meg az utasokra is jutott a homokbol.
Otven kilometer utan simabb lett a terep.
Tovabbhaladtak tobb mint ket ora hosszat.
— Hat igen, ugy latszik, igaza volt — mondta a Mernok, es kisse megvaltoztatta az iranyt. Eddig egyenesen nyugat fele tartottak, most egy kicsit delnyugati iranyba tertek.
Megint eltelt egy ora, es a homoksivatag nem valtozott. Ismet iranyt valtoztattak, most mar egeszen delnyugat fele. Eddig szaznegyven kilometert tettek meg.
A homok szine lassan megvaltozott. A konnyu, majdnem feher homokot, amely hosszu felhoben huzodott utanuk, sulyosabb, voroses homok valtotta fel, ez mar nem porzott annyira, mindjart visszahullott, mikor a lanctalpak felvertek. A buckak is ritkabbak es egyre alacsonyabbak lettek.
Itt-ott betemetett bokrok agai meredtek elo a homokbol. A tavolban elmosodott foltocskak tuntek fel, utiranyuktol kisse oldalra estek. A Mernok felejuk kanyarodott. Gyorsan nottek, nehany perc mulva mar lathato volt, hogy a homokbol fuggoleges lapok emelkednek ki, mintha maganyos falmaradvanyok lennenek. Lassitottak, be- hajtottak ket duledezo, korhadt fal koze, amelyek szuk atjarot alkottak. Kozepen nagy kocolop fe-kudt, elallta az utat. A Vedo felemelte az orrat, konnyeden athajtott az akadalyon, szuk sikatorba kerultek — az ossze nem ero falak resein at tovabbi romok latszottak, mindegyikbe mely, vizszintes csatornakat vajt az erozio. A romvaros kovei utan ismet szabad tersegre jutottak. Megint feltuntek a homokbuckak, de tomorek voltak, mintha hen-gereltek volna oket, es nem is porzottak. Lassan lejtosodott a terep, enyhe lejton gordultek lefele, messze alattuk husangszeru, tompa kis sziklak es ujabb feherlo romok tuntek fel.
A lejto veget ert, athaladtak a foltos sziklakkal teleszort volgykatlanon, es felfele indultak a lathatarig magasodo, masik hegyoldalban; a lanctalpak mar egyaltalan nem merultek el, a talaj ke-meny volt, feltuntek az elso, kerek novenycsomok.
A furtos novenyek majdnem feketek voltak, de ahol atsutott rajtuk az alacsonyan jaro nap fenye, melyvorosse valtak, mintha holyaglevelkeiket ver toltene meg. Meg messzebb, delnyugat fele, a novenyek magasabbak lettek, helyenkent elalltak az utat, a Vedo attort rajtuk — lanctalpai felig a novenyzetben gazoltak —, alig csokkentette sebesseget; kellemetlen, tompa nesszel pattantak fel a holyagocskak ezrei, ragacsos, sotet folyadek frocs-csent beloluk a keramit pancelra; hamarosan olyan lett a Vedo, mintha barnasvoros festekkel frocs-koltek volna tele, egeszen a tornyaig.
Ketszaz kilometert tettek meg eddig. A nap mar a nyugati lathatart erintette, a jarmu hosszu ar-nyeka hullamzott, hajladozott, egyre hosszabbra nott. Hirtelen fulserto csikorgas hallatszott, a Vedo egy pillanatra kisse felemelkedett, aztan visszazokkent, alatta csikorogva tort ossze valami.
A Mernok fekezett, de meg mentek tiz-egynehany metert, mig a kocsi megallt. A bozotba vagott szeles nyomban valami rozsdas szerkezet darabjait pillantottak meg maguk mogott, a Vedo sulyatol laposra preselt roncsok osszekeveredtek a bokrok letort gallyaival. Tovabbhajtottak, megint valami racsos szerkezet maradvanyai kerultek az egyik lanctalp ala, a lyukacsos, gorbe leceket es lemezeket teljesen benottek a bogyos bokrok, a Vedo lanctalpai szetzuztak es a felhasado furtokkel egyutt laposra preseltek a csikorgo roncsokat. Egy ido mulva meg magasabb lett a novenyek fala, a rozsdas vas fulserto csikorgasa es recsegese megszunt, a pancelhoz csapodo, feketes, bogyos agak hirtelen szetvaltak — tiz-egynehany meter, szeles nyiladek tarult fel, tuloldalan ugyanolyan bozot fala sotetlett, mint az, amelyen atgazoltak. A Mernok helyben megfordult, es elindultak a nyiladekon, amely erdei uthoz hasonloan vezetett lefele. Kemeny agyagtalajan iszapos erek kanyarogtak, valamikor viz folyhatott bennuk.
A nyiladek nem volt egyenes, a nagy, biborvoros napkorong fele olykor a gep elott bukkant fel, es elvakitotta oket, aztan egy-egy kanyar utan el-tunt, csak nehany vervoros sugar hatolt at a ket-harom meter magas, tomor, koromfekete erdon.
Az ut osszeszukult, meredekebbe valt; hirtelen meglattak a lenyugvo nap teljes, oriasi korongjat, es elotte, par szaz meterrel alattuk, tagas, szines, valtozatos taj terult el.
Csillogo viztukor langolt a nap voros fenyeben.
A to oblokkel tagolt partjat sotet erdofoltok tarkitottak, masutt mestersegesen epitett molok, szetterpesztett labu gepek latszottak. Kozelebb, majdnem a szakadek alatt, amelynek peremen a Vedo hirtelen megallt, az epuletek vilagos savjai menten gyufa nagysagunak latszo, erosen csillogo, fuggoleges oszlopok sorai agaztak szet szabalytalan mozaikkent. Elenk forgalom zajlott odalenn, szurke, feheres es barnas pontok sorai haladtak kulonfele iranyban, osszevegyultek egymassal, helyenkent csomopontokba gyultek, aztan megint vekony, hosszu sorokra oszlottak szet, es az egesz surun lakott teruleten szuntelenul apro szikrak villantak fel, mintha a lakok tucatnyi hazban folyton nyitogatnak es csukogatnak a napfenyt visszavero ablakokat. A Doktor elragadta-tottan kialtott fel:
— Hat ez sikerult, Henrik! Vegre a normalis, mindennapi eletet latjuk, es micsoda remek megfigyelopontrol!
Mar maszott is kifele a nyitott torony peremen.
A Mernok visszatartotta.
— Varj! Ot perc mulva lemegy a nap, es akkor mar nem latunk semmit. Filmre kell vennunk az egeszet, nagy gyorsitassal, kulonben maris el-kestunk.
