A Vegyesz mar elorantotta szeke alol a felvevogepet, tarsai segitsegevel gyorsan ratette a legnagyobb teleobjektiv hatalmas csovet, siettukben a foldre dobtak az allvanyt, a Mernok kozben letekert egy koteg nylonkotelet, veget a torony tovehez erositette, a tobbit a Vedo orra ele dobta, es kiugrott a jarmubol.
A masik ketto mar felkapta az allvanyt, es futva tavolodott a szakadek peremen. Utanuk rohant, kezeben ket kotelveggel, utolerte oket, es mindegyiknek az overe csatolt egy kotelet.
— Meg lerepultok nekem! — mondta. A napkorong mar a to voroslo vizere ereszkedett, mikor beallitottak a felvevogepet. A gep felzummogott, a nagy objektiv lefele tekintett. A Doktor leterdelt, es az allvany elulso labait fogta, nehogy az egesz a szakadekba zuhanjon. A Vegyesz a keresobe nezett, elfintorodott.
— Rettenetesen vakit! — kialtotta. — Add a feny-vedot!
A Mernok visszarohant, hamarosan hozta a legnagyobb fenyvedot, es vad sietseggel megint for-gatni kezdtek. A nap mar felig a lathatar moge sullyedt. A Mernok ket kezzel fogta a vezetorudat, egyenletesen forgatta a kamerat jobbra-balra, a Vegyesz idonkent megallitotta ezt a mozgast, es arra a helyre iranyitotta az objektivot, ahol a kereso kis latotereben surun nyuzsgo foltokat es ala-kokat latott, szabalyozta a fokuszvaltot; a Doktor csak terdelt az allvanynal, a felvevogep halkan zummogott, a filmszalag gyorsan tekeredett le a dobrol, az egyik tekercs kifogyott, lazas sietseggel kicsereltek, a masodikkal folytattak a felvetelt.
A napnak mar csak egy darabkaja latszott a sotetulo viz felett, amikor az objektiv egeszen lefele fordult, a legnagyobb forgalmi csomopont fele.
A Doktor majdnem derekig kihajolt a melyseg fole, a feszes kotel tartotta — maskepp nem tudtak volna elkesziteni a felvetelt —, maga alatt a meredek, rotes, egyenetlen agyagfalat latta az egyre halvanyabb voros fenyben. A masodik tekercs utolso metereinel a voros nap a lathatar ala suly-lyedt, az eg meg ragyogott, de a siksagra es a tora kekesszurke arnyek borult — a villogo fenyponto-kon kivul mar nem latszott odalent semmi.
A Doktor a kotelbe kapaszkodva felallt. Harman vittek vissza a felvevogepet, ovatosan, mint valami kincset.
— Mit gondolsz, sikerultek? — kerdezte a Ve-gyesz a Mernokot.
— Legalabbis reszben. Az eleje talan fenyt kapott. Majd kiderul a hajon. Legrosszabb esetben vissza is johetunk ide.
Beraktak a Vedobe a felvevogepet, a tekercseket es az allvanyt, aztan meg egyszer megalltak a meredely szelen. Csak most vettek eszre, hogy keleten a to partja meredeken emelkedik, es mesz-szebb szabalytalan sziklafalba megy at, amelynek csucsait meg rozsasra festi az alkonypir. A sziklafal folott, messze, barna fustoszlop csapott fel a kek egre az elso csillagok kozott. A fustoszlop gombaszeruen kiszelesedett, egy pillanatig mozdulatlan maradt, aztan visszasullyedt a sziklafal moge.
— Latod?! Ott van az a volgy! — mondta a Ve-gyesz a Doktornak. Megint leneztek. Feher es zoldes fenypontok kusztak hosszu sorokban mindenfele a to partjai menten, bekanyarodtak, egyenetlenul mozgo savokat alkottak, helyenkent kialudtak, ujabb, nagyobb fenypontok tuntek fel.
Lassan sotetedett odalent, a fenypontok sokasod-tak. Fejuk folott bekesen zugott a koromfekete, magas erdo. Alig akarodzott elindulni, olyan szep volt a taj, a fenyes csillagok tukorkepet ringato, fekete to.
Mikor visszamentek a Vedohoz, a Doktor megkerdezte a Vegyeszt:
— Mit lattal?
A Vegyesz zavartan elmosolyodott.
— Semmit. Egyaltalan nem gondoltam arra, hogy mit latok. Folyton csak arra ugyeltem, hogy eles legyen a kep, es Henrik olyan gyorsan mozgatta a gepet, hogy semmit sem tudtam megfi-gyelni.
— Nem baj — mondta a Mernok, es nekitamaszkodott a Vedo lehult panceljanak. — Ketszaz felvetelt csinaltunk masodpercenkent. Ha majd elohivjuk, mindent latni fogunk, ami odalent van.
Most pedig induljunk visszafele!
— Mint egy vasarnapi kirandulas — dormogte a Doktor. Felkapaszkodtak. A Mernok hatrafele iranyitotta a kepernyo kamerait, es hatramenetbe kapcsolt. Egy darabig tolattak felfele a hegyoldalban, aztan egy szelesebb helyen megfordultak.
A nyiladek egyenesen eszak fele vezetett.
— Nem ugyanazon az uton megyunk vissza — mondta a Mernok —, legalabb szaz kilometeres ke-rulo lenne. Tovabbmegyunk a nyiladekban, ameddig csak lehet. Ket ora mulva otthon le-szunk.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Az ut elkanyarodott. A kaptato kisse enyhebb lett, a Vedo olykor surolta a novenyek falat, agak csapodtak a torony uveges kupolajanak, neha egy-egy furtos termes pottyant a Vegyesz vagy a Doktor olebe. A Doktor megszagolt egy felig erett fur-tot, es elcsodalkozott.
— Nagyon kellemes illata van — mondta.
Remek hangulatban voltak. A csillagos eg szokatlanul tiszta volt, szinte a ter melyseget is er-zekeltek, a Tejut minden gorongye kulon-kulon sziporkazott, az erdo szeliden zizegett a szelben, a Vedo alig hallhatoan dorombolva, siman siklott a nyiladekban.
— Erdekes, hogy az Edenen nincsenek csapok — jegyezte meg a Doktor. — Minden konyvben, amelyet valaha olvastam, az idegen bolygok tele vannak tekergozo es fojtogato csapokkal.
— Es a bolygolakoknak hat ujjuk van — tette hozza a Vegyesz. — Majdnem mindig hat. Nem tudod veletlenul, miert?
— A hat misztikus szam — felelte a Doktor. — Ketszer harom az hat, es harom az urigazsag.
— Ne fecsegj mar annyit, mert eltevedunk — szolt le a feljebb ulo Mernok. Nem tudta raszan-ni magat, hogy bekapcsolja a fenyszorot, bar mar alig latott valamit, de az ejszaka szokatlanul gyonyoru volt, es tudta, hogy a reflektorfenyben ez a szepseg rogton elenyeszik. Radarral sem akart menni, mert ahhoz be kellett volna zarnia a tornyot. Alig latta sajat kezet a kormanyon, csak a mutatok es az orak halvanyzold es piros fenye derengett elotte a muszerfalon; lejjebb, a kocsi melyeben, az atomhajtomu apro mutatoi narancssarga csillagokkent, finoman remegtek.
— Hivhatjuk innet az urhajot? — kerdezte a Doktor.
— Nem — mondta a Mernok. — Itt nincs Hea-viside-ovezet, illetve van, de olyan lyukas, mint a szita. Rovidhullamu kapcsolatrol szo sem lehet, mas adot meg nem volt idonk felszerelni. Hiszen tudod.
Hirtelen megcsikordultak a lanctalpak, a kocsi megingott, a Mernok egy pillanatra bekapcsolta a fenyszorot, es latta, hogy kerek, feher koveken haladnak, magasan az erdo folott pedig meszkoszirtek fantasztikus alakja rajzolodott ki. Egy ki-szaradt szurdok melyen vezetett az utjuk.
Ez nem nagyon tetszett neki, mert nem tudta, hova vezet a szurdok, ilyen meredek falakon pedig a Vedo sem jutna fel. Tovabbrobogtak, egyre kovesebb lett az ut, a novenyekbol mar csak egy-egy facsoport maradt, feketen meredeztek a reflektorfenyben, az ut kanyargott, eloszor felfele haladt, aztan majdnem egy szintben, a sziklak az egyik oldalon alacsonyabbak lettek, vegul egeszen elmaradtak, es a Vedo enyhen lejtos retre kerult, amelyet fent magas sziklak kereteztek; a sziklafaltol kis kogorgetegek indultak lefele.
A kovek kozott hosszu, a reflektorfenyben ezus-toszold, csavaros novenyszarak tekergoztek.
Mar vagy egy negyedoraja erosen eltertek eszakkelet fele, ideje lett volna visszaterni a helyes iranyba, de a sziklafal nem engedte. A Vedo a sziklafal menten haladt tovabb.
— Azert megiscsak szerencsenk volt — szolalt meg varatlanul a Vegyesz. — Beleeshettunk volna a toba, vagy lepottyanhattunk volna egy szikla-falrol. Nem tudom, megusztuk-e volna.
— Az igaz — felelte a Mernok, es hozzatette:
— Varjatok csak…
Kulonos akadaly allta utjukat: mintha halo lenne, hosszu szorrojtokkal. A Vedo lassan az akadalyhoz gordult, orra megakadt benne, a Mernok egy kisse megnyomta a gyorsitot, a furcsa halo halk zizzenessel elszakadt es eltunt, a lanctalpak a foldbe tapostak. A reflektorfenyben magas, fekete alakok valtak ki a sotetsegbol, szamtalan fekete alak, mintha egy harcrendbe sorakozott, kove valt hadsereg bukkant volna fel gepuk elott. Kis hijan nekimentek egy csucsos oszlopnak. Felgyulladt a nagy, kozepso reflektor, fenye alulrol felfele vegighaladt a fekete oszlopon.
Emberfeletti nagysagu szobor allt rajta, nemi erofeszitessel fel lehetett ismerni benne egy dupla felsotestet, csak a csenevesz felsotestet, oriasi mereture novelve. Karjait osszefogva a magasba emelte, lapos, csaknem
