lassan, ide-oda fordulva hatralt, a magaval vonszolt femroncsok felturtak a foldet, aztan hirtelen kiszaba-dult a lanctalp, femcsattanas hallatszott, es a gep sebesen megugrott hatrafele.
Az idegen jarmu roncsa olyan volt az ego erdo tuzfala elott, mint egy harmincmeteres, szettapo-sott pok — egyik karjanak csonkja meg gorcsosen turta a foldet. A hosszu poklabak kozul kimagas-lott a hordoszeru utasfulke, amelybol szarvak meredtek elo; most nyitva allt, es ezust alakok ugraltak ki belole.
A Mernok osztonosen megnezte, hogy nem all-e valaki a tuzvonalban, es megnyomta a pedalt.
Dordules hallatszott. Megint nappali feny on-totte el a tisztast. A roncs darabjai sivitva repultek szanaszet, kozepen agyagfold, homok, uszok es pernye gejzirje szokott fel. A Mernok hirtelen el-gyengult. Erezte a kozeledo hanyingert. Hideg veritek folyt vegig a hatan, arca csuromvizes lett.
Egy pillanat alatt elzsibbadt kezet a fogantyura tette, amikor meghallotta a Doktor kialtasat:
— Fordulj vissza, hallod?! Fordulj vissza!
A tuzes kraterbol feltoro fust voros fenyben gomolygott, mintha az erdo helyen vulkan keletkezett volna, az izzo salak lefele kuszott a lejton, es langra lobbantotta a kidolt fakat, az osszepreselt bozotot.
— Fordulok mar — mondta a Mernok —, fordu-lok…
De nem mozdult. Arcarol meg mindig csurgott a veritek.
— Mi bajod? — hallotta nagyon messzirol a Doktor hangjat. Felnezett, latta, hogy a Doktor foleje hajlik. Megrazta a fejet, tagra nyitotta a szemet.
— Semmi, semmi — mormolta. A Doktor vissza-nyomakodott a hatso ulesre.
A Mernok bekapcsolta a motort. A Vedo megremegett, korbefordult — nem hallottak semmit, minden hangot elnyelt a tengerkent zugo, oriasi tuzvesz —, es felfele indult ugyanazon az uton, amelyen lejott.
Az egyetlen fenyszoro — a kozepso is kialudt az osszeutkozesnel — megint a foldre dolt szobrokat mutatta, meg a kozottuk hevero holttesteket.
Mindent femes, szurke hamureteg boritott. Athajtottak ket feher szobor tormelekei kozott, es eszaknak fordultak. A Vedo ugy hasitotta lanc-talpaival a recsego bozotot, mint hajo a vizet, nehany riadtan menekulo, sapadt alak suhant at a fenyszoro elott, egyre gyorsabban robogtak, a kocsi nagyokat zokkent a hepehupas talajon, a Mernok nehezen lelegzett, osszeszoritott foggal vedekezett a rosszullet ellen, mindegyre maga elott latta a kavargo pernyet — ennyi maradt a kiugralo, ezust alakokbol —, szemet tagra meresz-tette. A fenyszoro elott meredek, agyagos lejto jelent meg, a Vedo felszegte az orrat, es kapaszkodni kezdett, rugalmas indak csapodtak a pan-celjanak, a lanctalpak meg-megcsikordultak valami lathatatlan akadalyon. Egyre gyorsabban robogtak, hol hegynek, hol volgynek, a terepet kis szurdokok szabdaltak; kanyargos vizmosasokat kereszteztek, a gep kidontotte az utjaban allo magas, osszefonodott novenyeket, attort a pokfak erdejen, a gyurus “potrohok” tehetetlenul, puhan csapodtak a pancelnak, a toredezo szarak es agak recsegtek-ropogtak. A hatso kepernyokon meg mindig a tuz fenye voroslott. Lassan halvanyodott — vegul egyforma sotetseg borult az egesz tajra.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Egy ora mulva mar a siksagon robogtak. Csillagos, fekete ejszaka volt, az egyenletesen zugo gep korul egyre ritkultak a bokorcsoportok, vegul teljesen elmaradtak, es mar csak az alacsony homokbuckak hullamzottak a fenyszoro elott, mintha eletre kelnenek. A Vedo olyan lendulettel rohant fel rajuk, mintha fel akarna repulni, az ulesek enyhen hintaztak, a lanctalpak ugy sivitottak, mint a fembe hatolo furo, a muszerek mutatoi rozsaszinuen, narancssargan, zolden vilagitottak.
A Mernok a kepernyore hajolva kereste az urhajo lampajat.
Most orultsegnek erezte, amit eddig termesze-tesnek talaltak: azt, hogy radiokapcsolat nelkul indultak utnak. Ugy siettek, mintha potolhatatlan lenne az az egy vagy ket ora, amelyre egy masik ado felszerelesehez szukseguk lett volna. Amikor mar majdnem biztosra vette, hogy a sotetben elkerulte az urhajot, es tovabbmentek eszak fele, egyszer csak meglatta a raketat — illetve egy furcsan szetfolyo fenyfoltot. A Vedo lassitott. Egyetlen fenyszoroja elott ezustosen-aranyosan csillant meg a befele hajlo, magas fal. Rendkivuli latvany volt: amikor a villanolampa kigyulladt, a felul nyitott, sokemeletes kupola a szivarvany minden szineben szikrazott, az uveges fonadekrol visszaverodo feny szeles korben megvilagitotta a homokot.
A Mernok nem akart loni, arrafele iranyitotta a Vedo lapos, pancelos orrat, ahol kifele menet utat nyitottak — de a szikrazo fal mar ujra osszenott, az attores helyet csak a meguvegesedett homok mutatta a kerites labanal.
A Vedo nekilendult, es megrohamozta a falat a maga tizenhat tonnas sulyaval. Oriasi csattanas.
A fal meg sem moccant.
A Mernok lassan hatralt ketszaz metert, a leheto legalacsonyabbra allitotta az iranyzekot, es amikor a fenygomb eloszokott a sotetsegbol, gyorsan megnyomta a pedalt.
Meg sem varta, mig a fortyogo peremu nyilas kihul, elindult, a torony surolta a nyilas felso szelet, de a hosegtol meglagyult anyag engedett, a felszemu Vedo benezett az ures korbe, es halkulo bugassal az urhajohoz gordult.
Csak a Fekete udvozolte oket, de o is rogton eltunt. Nem szallhattak meg ki — elobb le kellett tisztitani a pancelrol a radioaktiv csapadekot, meg kellett vizsgalni a kornyezet radioaktivitasat, csak azutan maszhattak ki a gep szuk utasterebol.
Lampafeny jelent meg az alagutban. A Koordinator, aki elsonek jott ki, egy pillantast vetett a Vedo fekete foltos orrara, a ket torott fenyszorora, a visszaterok sapadt, beesett arcara, es azt mondta:
— Harcoltatok.
— Igen — felelte a Doktor.
— Gyertek le. Meg 0,9 rontgen percenkent.
A Fekete itt marad.
Senki sem szolt tobbet. Lementek az alaguton, a Mernok megpillantott egy masik, kisebb automatat, amely vezetekeket kapcsolt ossze a gephaz elotereben, de meg sem allt mellette. A konyvtarban egett a villany, az asztalon aluminium tanyerok, teritekek, kozepen egy uveg bor. A Koordinator megallt.
— Unnepelni akartunk — mondta —, mert az automatak atvizsgaltak a gravimetrikus vezerlest, es teljesen epnek talaltak… A fomaglyat beinditottuk. Ha felallitjuk az urhajot, elindulhatunk.
Most beszeljetek.
Egy darabig csend volt. A Doktor a Mernokre nezett, hirtelen megertette, es beszelni kezdett:
— Igazad volt. Nyugat fele valoban sivatag van.
Majdnem ketszaz kilometert tettunk meg nagy ivben, delnyugati iranyban.
Elmondta, hogyan jutottak el a toparti, lakott siksag fole, hogyan filmeztek le, hogyan bukkantak hazafele jovet a sotetsegben a szoborkertre — aztan tetovazni kezdett.
— Olyan volt, mint egy temeto, vagy… mint valami kultikus hely. Ami azutan tortent, azt ne-hez elmondani, mert nem tudom, mit jelentett… Ezt a szoveget mar ismeritek. Egy csapat dupla panikszeruen menekult. Ugy latszott, hogy kiugrasztottak oket a rejtekhelyukrol, vagy valami hajtovadaszattal kergettek oket oda, a “siremlekek” koze. Mondom, ez volt a latszat… Tobbet nem tudok. Par szaz meterrel lejjebb, mert az egesz egy hegyoldalon tortent, volt egy kis erdo, es ott mas duplak rejtozkodtek, olyanok, mint az az ezust, akit megoltunk. Mogottuk allt, talan al-cazva, egy forgo jarmu, egy nagy bugocsiga. De azt akkor meg nem lattuk… es azt sem, hogy azok, akik az erdoben rejtozkodtek, egy hajlekony csovet vezettek elore a fold felett, egy fecskendot, amelybol nagy nyomassal mergezo anyagot fecs-kendeztek, a levegoben szetporlo vagy gazza valo habot. Meg lehet majd vizsgalni, biztosan lerakodott a szurokon, igaz? — fordult a Mernokhoz.
A Mernok bolintott.
— Kiszalltunk a Vegyesszel — folytatta a Doktor —, hogy megnezzuk a szobrokat. A Vedo tornya nyitva volt. Majdnem megfulladtunk, de Henrik jart a legrosszabbul, mert az elso gaz-hullam a Vedot erte. Amikor bejutottunk a kocsiba, es atszelloztettuk a tornyot oxigennel, Henrik ralott a vezetekre, illetve arra a helyre, ahol elozoleg lattuk, mert akkor mar suru felho vett korul bennunket.
— Antianyaggal? — kerdezte a Koordinator a beallott csendben.
— Azzal.
— Nem hasznalhattad volna a kis sugarvetot?
— Hasznalhattam volna. De nem azt hasznaltam.
