— En azt hiszem, el kellene indulnunk — szolalt meg vegul a Mernok. Mindenki meglepodve pillantott ra.
A hallgatas hosszura nyult, mintha magyarazatot varnanak tole. Folytatta hat:
— Eddig mas volt a velemenyem. De attol felek, tul magas ara lenne annak, ha itt maradnank.
Ketsegkivul sok mindent megtudhatnank meg, de ez a tudas… tul sokba kerulhetne. Mindket felnek. A tortentek utan szerintem mar lehetetlen bekes kapcsolatot teremteni az Eden-lakokkal.
Azonkivul is, amit elmondtunk egymasnak, nyilvan mindegyikunknek kialakult a sajat koncepcioja errol a vilagrol, akar akarta, akar nem. Nekem is megvolt az elkepzelesem. Ugy lattam, itt iszonyatos dolgok tortennek, es nekunk be kell avat-koznunk. Amig Robinsonok voltunk, es a hatun-kon cipeltuk ki a roncsokat, nem beszeltem errol.
Varni akartam, mig tobbet fogunk tudni, es meg-lesznek a szukseges technikai eszkozeink. Es most? Bevallom, tovabbra sem latok olyan meggyozo ervet, amelynek alapjan el kellene vetnem az Edenrol alkotott koncepciomat, de minden be-avatkozasunk, segitsegunk, minden ilyen kiserletunk valoszinuleg ugy vegzodne, mint ez a mai kirandulas. Az annihilator hasznalataval. Termeszetesen mindig talalunk mentseget, hogy szukseges onvedelem volt es igy tovabb, de segitseg helyett csak pusztitunk. Hat most nagyjabol mindent tudtok.
— Ha vilagosabban latnank, hogy mi tortenik itt tulajdonkeppen… — mondta a Vegyesz.
A Mernok megrazta a fejet.
— Akkor nyilvan kiderulne, hogy mindegyik felnek megvannak a maga inditekai…
— Es mit erdekelnek bennunket a gyilkosok in-ditekai? — heveskedett a Vegyesz. — Mi az aldo-zatokat akarjuk megmenteni.
— De mit nyujthatunk a Vedo annihilatoran kivul? Mondjuk, felperzseljuk a fel bolygot, hogy leallitsuk a tomeggyilkossagokat, azt az erthetetlen “termelest”, a hajtovadaszatokat, az elgazositast. Es mi lesz aztan?
— Erre a kerdesre is megtalalnank a valaszt, ha tobbet tudnank az Edenrol — makacskodott a Ve- gyesz.
— Nem olyan egyszeru ez — kapcsolodott be a vitaba a Koordinator. — Mindaz, ami itt tortenik, egy hosszu tortenelmi folyamat lancszeme.
Amikor mi segiteni akarunk, abbol a meggyozodesbol indulunk ki, hogy a tarsadalom “jokra” es “gonoszokra” oszlik.
— Szo sincs rola — szakitotta felbe a Vegyesz. — Mondd igy: uldozottekre es uldozokre. Ez nem ugyanaz.
— Jo. Kepzeld el, hogy par szaz evvel ezelott, a vallashaboruk koraban megerkeznek a foldre egy nagyon fejlett tarsadalom kepviseloi, es be akarnak avatkozni a konfliktusba… a gyengebbek oldalan. Hatalmi szoval megtiltjak az eretne-kek maglyara kuldeset, a masvallasuak uldozeset es igy tovabb. Gondolod, hogy el tudjak terjeszteni a Foldon a maguk racionalizmusat? Hiszen akkor csaknem az egesz emberiseg vallasos volt, lassacskan az utolso szal emberig ki kellett volna irtaniuk, es egyedul maradtak volna a racionalis eszmenyeikkel!
— Hat igazan azt gondolod, hogy egyaltalan nem lehet segiteni?! — haborodott fel a Vegyesz.
A Koordinator hosszan ranezett, es csak aztan valaszolt:
— Segiteni… Istenem, hat mit jelent az, hogy segitseg? Az, ami itt tortenik, amit itt latunk, egy meghatarozott tarsadalmi szerkezet gyumolcse.
Az egesz tarsadalmi rendszert ossze kellene zuzni es ujat, jobbat teremteni — de hogyan tehetnenk?
Hiszen ezeknek a lenyeknek mas a testalkatuk, mas a lelkivilaguk, mas a tortenelmuk, mint a mienk. Nem valosithatod meg naluk a mi civilizacionk modelljet. Egy masikat kellene tervezned, amely a mi tavozasunk utan is mukodik… Persze mar regota sejtem, hogy nemelyikunk olyan gondolatokat melenget, mint a Mernok es a Ve- gyesz. Azt hiszem, a Doktor is tudta, azert hada-kozott mindig a foldi analogiak ellen. Igaz?
— Igaz — mondta a Doktor. — Feltem, hogy csupa nemes joszandekbol “rendet” akartok itt teremteni, ami gyakorlatilag terrort jelentene.
— De hatha az uldozottek tudjak, hogyan akarnak elni, csak meg gyengek ahhoz, hogy megvalositsak? — vitatkozott a Vegyesz. — Es ha csak annyit tudunk tenni, hogy megmentunk egy csoport halalraiteltet, mar az is sokat jelentene…
— Egyet mar megmentettunk — felelte turelmetlenul a Koordinator. — Talan tudod, hogy mihez kezdjunk vele?
Senki sem valaszolt.
— Ha nem tevedek, a Doktor is az indulas mellett van — mondta a Koordinator. — Jo. En is, te-hat a tobbseg.
Elnemult. Szeme tagra meredt a megdobbenestol. Csak o ult arccal az ajto fele — es az ajto lassan kinyilt. A teljes csendben — csak a sotetkamrabol hallatszott halk vizcsobogas — mindenki megfordult, es kovette a Koordinator tekintetet.
A nyitott ajtoban egy dupla allt.
— Hogy kerult ez… — kezdte a Fizikus, de torkan akadt a szo. Mar rajott, hogy tevedett.
Ez nem az o duplajuk volt. Az a mutoben szunyokalt, bezarva. Az ajtoban sotet boru, hatalmas dupla allt, kis felsotestet melyen elorehajtotta, feje igy is majdnem az ajto tetejet erte. Barnas oltozeke siman omlott le a foldig, es gallerkent ovezte a kis felsotestet; a galler korul vastag, zold drot-fonadekot viselt. A barnas anyagon oldalt hasitek volt, ezen at szorosan a testhez simulo, femesen csillogo, szeles ov latszott. A dupla mozdulatlanul allt. Rancos, lapos arcat, amelybol ket nagy, kek szem nezett rajuk, lefele szelesedo, tolcser alaku, atlatszo fejfedo takarta. Ebbol keskeny, szurke szalagok indultak ki, tobbszorosen korultekered-tek a kis felsotesten, majd elol osszekapcsolodtak, es kis feszket alkottak; ebben a feszekben pihen-tek az ugyanigy korultekert kezek. Csak a lazan csungo, butykos ujjak nyultak ki belole, veguk egymashoz ert.
Az emberek mozdulatlanul ultek, benultan a meglepetestol. A dupla meg jobban elorehajolt, kohecselt, es lassan beljebb lepett.
— Hogy jott be?… A Fekete ott van az alagutban… — suttogta a Vegyesz.
A dupla lassan kihatralt. Egy pillanatra megallt a folyoso felhomalyaban, aztan masodszor is belepett, azaz inkabb csak a fejet dugta be az aj-ton.
— Azt kerdezi, bejohet-e… — suttogta a Mer-nok, es felkialtott: — Tessek! Tessek!
Felallt, es a tulso falhoz hatralt. Valamennyien kovettek. A dupla kifejezestelen arccal pillantott a szoba uresen maradt kozepere. Becammogott, lassan korulnezett.
A Koordinator a vetitovaszonhoz lepett, meghuzta a zsinorjat, a vaszon feltekeredett. Fekete tabla volt mogotte.
— Alljatok felre — mondta.
Fogott egy kretat, felrajzolt egy kis kort, kore egy ellipszist, majd egy meg nagyobbat, meg egyet es meg egyet — osszesen negyet. Mindegyik-re kis karikat rajzolt, aztan a szoba kozepen allo oriashoz lepett, es butykos ujjai koze nyomta a kretat.
A dupla ugyetlenul fogta meg a kretat, ranezett, a tablara bamult, lassan a falhoz ment. Le kellett hajolnia a gallerbol ferden kiallo kis felsotestevel, hogy korultekert keze elerje a tablat.
Az emberek lelegzet-visszafojtva figyeltek. Megkereste a harmadik ellipszisen levo kis karikat, es erolkodve, ugyetlenul megutogette a kretaval, aztan firkalt rajta egy kicsit, majdnem teljesen be-kretazta.
A Koordinator bolintott. Mindannyian fellelegeztek.
— Eden — mondta a Koordinator.
A kis kretakorre mutatott.
— Eden — ismetelte.
A dupla lathato erdeklodessel figyelte a szajat.
Kohintett.
—
— Nem tud beszelni — fordult tarsaihoz a Koordinator. — Ez biztos.
Alltak egymassal szemben, es nem tudtak, mit csinaljanak. A dupla megmozdult, elejtette a kretat, az koppanva esett a padlora. Zizzenes hallatszott, mintha villamzarat nyitnanak ki. A barnas kontos szetnyilt, mintha felulrol lefele felhasitottak volna. Meglattak a dupla testehez simulo szeles, arany ovet.
Az ov vege levalt, zizegve, mint a femfolia.
A dupla kis felsoteste elorehajolt, mintha ki akarna ugrani a nagy testbol, csaknem ketret gornyedt, vekony
