homoru arcan negy szabalyos godor volt — tehat nem hasonlitott azokra a duplakra, akiket ismertek. A szobor oldalra hajolt, mintha lenezne rajuk negy szemuregevel.
A megdobbento latvanytol jo idore elakadt a szavuk. Aztan a reflektor fenykeveje elhagyta a szobrot, vizszintesen tovabbsuhant a sotetsegben, mas talapzatokat vilagitott meg, egyik magas es karcsu volt, a masik alacsony es zomok, de mindegyiken hasonlo szobrok alltak, fekete vagy foltos anyagbol, nemelyik egeszen feher, mintha csontbol faragtak volna, mindegyiknek negy szem volt az arcan, de egyik-masik arc kulonosen torz volt, puffedt vonasokkal vagy erosen kidudorodo homlokkal. Meg messzebb, talan ket-szaz meterre a Vedotol, fal huzodott, tetejerol oriasi, szettart, osszekulcsolt vagy keresztbe tett kezek meredtek az egnek — mintha a csillagos egbolt kulonbozo pontjaira mutatnanak.
— Ez… talan temeto — szolalt meg a Vegyesz, suttogasig halkitva hangjat.
A Doktor mar kimaszott a hatso pancelra, a Ve-gyesz kovette. A Mernok a masik iranyba forditotta a fenyszorot, arrafele, ahol eddig a sziklafal huzodott; helyette most szobrok ritkas sorfalat latta, de ezek a figurak valahogy elmosodottak, zavarosak voltak, formak kusza csomoi, amelyeken ertetlenul bolyong a tekintet, mar-mar ugy tetszik, hogy felismer valamit, aztan az egesz is-met felfoghatatlanna valik.
A Vegyesz es a Doktor lassan tavolodott a szobrok kozott, a Mernok vilagitott nekik a toronybol; mar egy ideje mintha tavoli, nyoszorgo hangokat hallott volna, de annyira megdobbentettek a kulonos szobrok, hogy nem torodott a halk, elmosodott nesszel. Azt sem tudta megallapitani, merrol johet.
A reflektorfeny elsuhant a ket ember feje folott, egyre ujabb szobrokra esett, es ekkor, egeszen kozel, eles sziszeges hallatszott a szobrok sorfala fe-lol. A szobrok kozott lassan terjedo, szurke fust gomolygott, es a fustbol jajgato, kohogo, sipakolo duplak tomege rohant elo nagy ugrasokkal.
Rongydarabok, foszlanyok ropkodtek felettuk.
Lokdosodve, osszeutkozve, vakon tortettek elore.
A Mernok az ulesre roskadt, megragadta az in-ditokart, az ovei utan akart menni — ez volt az elso gondolata, latta is szazlepesnyire, egy agas-bogas fasor vegen a Doktor es a Vegyesz arcat a reflektorfenyben: sapadtan, dobbenten meredtek a rohano alakokra. De nem indulhatott el, mert a menekulok ugyet sem vetettek a gepre, elotte rohantak at, nehany nagy test a foldre zuhant, az eles sziszeges egyre kozeledett, mintha a fold alol jonne.
A legkozelebbi talapzatok kozul, amelyeket a Vedo fenyszoroi megvilagitottak, nehany centimeterrel a fold felett hajlekony cso kuszott elo.
Sistergo, bugyborekolo habot fecskendezett. A szetfrocskolt hab erosen fustologni kezdett, es mindent szurke kodbe boritott.
Amikor a szurke kod elso hullama elboritotta a tornyot, a Mernok ugy erezte, mintha ezer tu furodna a tudejebe. Teljesen elvakult, arcan csurogtak a konnyek, tompan felkialtott, es fuldokol-va, csukladozva a szornyu fajdalomtol, erosen megnyomta a gyorsitot. A Vedo megugrott, mintha puskabol lottek volna ki, feldontotte a fekete szobrot, egy pillanat alatt felmaszott ra, es bogve vegiggordult rajta. A Mernok nem birt lelegzetet venni, ketret gornyedt az iszonyu fajdalomtol, de nem csukta be a tornyot, tudta, hogy elobb fel kell vennie a masik kettot, tovabbhaladt a jarmuvel, elvakult szeme alig latta a szobrokat, amelyeket a Vedo nagy robajjal a foldre dontott, a levego kitisztult, inkabb hallotta, mint latta, hogy a Ve-gyesz es a Doktor kiugrik a novenyek surujebol, es felkapaszkodik a pancelra, kialtani akart: “bujjatok be”, de agyonmart gegejebol csak horges szakadt fel. A Vegyesz es a Doktor hevesen kohogve ugrott be a gepbe. A Mernok vaktaban megnyomta a gombot, a femkupola bezarult folottuk, de a maro kod benn maradt. Nyoszorogve, fogyatkozo erovel rangatta az acelvezetek fogantyujat, a magas nyomasu oxigen szinte berobbant az utasterbe, arcan erezte az uteset, mintha okollel csaptak volna a szeme koze.
Nem torodott vele, kabultan szivta be az elteto gazt. A masik ketto athajolt a Mernok vallan, es melyeket lelegzett. Szorgosan mukodtek a szurok, az oxigen kiszoritotta a mergezo kodot, kitisztult a szemuk, de meg lihegtek, eles fajdalom hasogatta a mellkasukat, ugy ereztek, minden korty levego nyitott sebeket horzsol a gegejukben, de ez az erzes is elmult. Alig husz masodperccel a torony bezarasa utan a Mernok mar egeszen magahoz tert. Bekapcsolta a kepernyot.
A haromszogletu talapzatok kozott, egy kis mellekuton, ahol a Vedo nem jart, testek boritottak a foldet, nemelyik meg remegett, a legtobb mar nem mozdult, az osszekeveredett vezna kezek, felsotestek, fejek hol eltuntek, hol elobukkantak a lassan gomolygo, szurke fustfelhok kozul.
A Mernok bekapcsolta a kulso mikrofont — egyre gyengebb es tavolibb kohecseles, nyoszorges, hatulrol labdobogas hallatszott, megint felhangzott a zurzavaros, szaggatott hangok korusa az agas-bogas feher szobrok iranyabol, de semmit sem lehetett latni, mindent eltakart a hullamzo, szur-ke kod. A Mernok ellenorizte, hogy legmentesen zar-e a torony, osszeszoritotta a fogat, es megragadta az inditofogantyut. A Vedo lassan korbefordult, lanctalpai csikorogtak a koveken, a harom fenyszoro megprobalt athatolni a kodfelhon, a jar-mu elindult a torott szobrok kozott. A Mernok a sziszego fecskendot kereste, meg is latta vagy tiz meterrel arrebb a felfele es oldalt szetfrocskolo habot, a gomolygo fustfelho mar eltakarta az elot-tuk allo szobor egnek emelt karjait.
— Ne! — kialtotta a Doktor. — Ne loj! Elok is lehetnek ott!
Mar keso volt. A kepernyo egy pillanatra el-sotetult, a Vedo felugrott, mintha iszonyatos okolcsapas erte volna, es fulserto csikorgassal zokkent vissza a foldre, az iranyzo es vezerlo hullamok meg alig indultak el az ormanyba rejtett generatorbol, mar el is talaltak azt a tiz-egynehany meterre fekvo valamit, ami sziszegve fecskendezte a habot, es az antiproton-toltet azonos mennyisegu anyaggal egyesult.
Mire a kepernyo kivilagosodott, izzo krater tatongott a szobortalapzatok messzire szetszort darabjai kozott.
A Mernok feszulten figyelte a kepernyot, de nem a kratert nezte; azt kereste, hol tunik el a cso maradvanya. A Vedo ismet kilencvenfokos fordulatot tett, es lassan elindult a legnyomastol foldre dontott szobrok kozott. A szurke kod egyre ritkult.
Harom-negy elettelen, rongyokkal boritott tetem mellett haladtak el. A Mernok lefekezte a bal oldali lanctalpat, nehogy atgazoljanak a legkozelebbi holttesten. Valamivel lejjebb, a fak surujeben mozdulatlan, nagy tomeg remlett fel. Hosszu tisztas nyilt meg elottuk, s a tisztas tulso vegen a surube menekulo, ezust alakok csillantak meg a reflektorfenyben. Kis felsotestuk helyen nagyon hosszu, keskeny, ketoldalt lapos, fent csorfeleben vegzodo pancelt vagy sisakot viseltek.
A Vedo orrat tompa utes erte, a kepernyo el-sotetult, es ujra kivilagosodott. A bal oldali feny-szoro kialudt.
A kozepso fenyszoro vegigsiklott a sotet erdoszelen, az agak kozott megcsillantak az ezustos alakok, mogottuk valami forogni kezdett, egyre gyorsabban forgott — letort agak, kitepett bokrok repultek a levegobe, es a reflektorfenyben megcsillano, vadul forgo malomkerek elindult oldaliranyban. A Mernok megcelozta a kavargas kozepet a Vedo ormanyaval, es megnyomta a pedalt.
A hatalmas, tompa “UMPF!” megrazta a tornyot. Mihelyt a kepernyo felvillant, a Mernok a tornyot oldalra forditotta.
Olyan vilagos lett, mint fenyes nappal. Majdnem a tisztas kozepen alltak. Lejjebb, ahol az iment erdo volt, a lathatar otodresze feher tuz-tengerre valt. A csillagok eltuntek, a levego lazasan vibralt, es ebbol a fustolgo, remego hatterbol repedezett, szikrakat szoro tuzgomb rohant felejuk. A Mernok semmit sem hallott, csak a tuz ropogasat. A Vedo foldhoz ragadt paranynak tunt a kozelgo kolosszushoz kepest, amely egyre gyorsabban forgott, hegymagassagu, kavargo tuzor-vennye valt, kozepen zegzugos fekete vonallal — a Mernok mar celba vette, amikor par szaz lepesnyire menekulok halvany alakjat latta meg a tuz fenyeben.
— Kapaszkodjatok! — orditotta. Ugy erezte, mintha szogeket vernenek a gegejebe.
Pokoli robaj, razkodas, recseges. Osszeutkoztek.
Egy pillanatig ugy ereztek, hogy rajuk szakad a torony. Az egesz Vedo felnyogott, a lokescsillapitok jajgattak, a pancel olyat kondult, mint egy harang, es recsegett, mintha meg akarna repedni.
A kepernyo egy pillanatra elsotetult, aztan megint kivilagosodott. A robaj most sem szunt meg — mintha szaz pokoli kalapacs verne eszeveszetten a felso pancelt. Aztan lassan gyengult ez a ful-suketito larma, a csattanasok ritkultak, egy szogletes kar nehanyszor meg sivitva megfordult a levegoben, aztan a lezuhano vasszerkezet tompa duborgese hallatszott a pancel mellett, a kerek nehany karja eppen a Vedo ele terult, es lustan osszehuzodott, majd ujra kiegyenesedett, mint a poklab. Az egyik kar utemesen dobolt a pancelon, mintha simogatna — ez a mozgas is egyre gyengult, aztan abbamaradt. A Mernok megprobalt elindulni, de a lanctalpak alig kezdtek forogni, maris recsegve elakadtak. Hatramenetbe kapcsolt — igy mar sikerult kimozdulni. A Vedo
