Vegigpergette a lapokat, mig megtalalta a keresett szamokat. Aztan, egy viszonylag tiszta lapra gondosan ezt irta:
MANHATTAN BANK Fizessenek Joe-nak szazharmincot dollar otven centet (135; 50 $).
Mikozben letette a papirszalagot a lengyel melle, Karellen kivancsi hangjat hallotta: — Most mit csinalsz tulajdonkeppen?
— Mi, Stormgrenek, mindig kifizettuk az adossagainkat. A masik ketto csalt, de Joe tisztessegesen jatszott.
Legalabbis sohasem kaptam rajta.
Amikor az ajtohoz ment, vidamnak es konnyednek erezte magat, valahogy ugy, mintha negyven evvel fiatalabb volna. A femgomb felresiklott, hogy utat engedjen neki. Csak valami robotfeleseg lehet, gondolta, ezert tudta Karellen megtalalni ot a sziklaretegek ismeretlen melysegeiben.
— Menj elore szaz metert — szolt a gomb Karellen hangjan —, aztan fordulj balra, mig ujabb utasitast nem adok!
Lenduletesen lepkedett elore, pedig tudta, hogy nem kell sietnie. A lebego gomb nem hagyta el a folyosot: alighanem fedezte a visszavonulasat.
Egy perc mulva talalkozott a masodik gombbel, amelyik a folyoso egyik elagazasaban vart ra.
— Fel kilometert kell menned! — mondta a gomb. — Tarts mindig balra, amig ujra nem talalkozunk!
Hatszor talalkozott a gombbel, mig a felszinre nem ert. Eleinte azt hitte, hogy valamikeppen mindig elebe kerul, de aztan rajott, hogy a robotok egy teljes kort alkothatnak, egeszen a banya melyeig. A bejarathoz erve latta, hogy a mindenutt jelen levo gombok egy ujabb peldanya felugyel az orokbol alakult, teljesen valoszerutlen szoborcsoportra. A nehany meterrel arrebb levo domboldalban megpillantotta a kis repulogepet, amely Karellenhez szokta folvinni.
Egy ideig hunyorogva allt a napsutesben, aztan szemugyre vette a korulotte levo, tonkrement banyagepeket s az elhagyott vasutat odaat a hegyoldalban. Nehany kilometerrel tavolabb suru erdo boritotta a hegy labat, es a messzesegben egy szeles to vize csillogott. Ugy sejtette, valahol Del-Amerikaban lehet, de hogy pontosan mi keltette fol benne ezt a benyomast, azt nehez lett volna megmondani.
Mikozben a kis repulobe maszott befele, Stormgren vetett meg egy utolso pillantast a banya bejaratara es a kozelben allo, mozdulatlanna merevedett emberekre. Aztan bezarult mogotte az ajto, es o megkonnyebbult sohajjal dobta el magat az ismeros heveron.
Kicsit vart, hogy lecsillapodjek az izgalma, aztan csak ennyit kerdezett, de ezt oszinte kivancsisaggal: — Szoval?
— Sajnalom, hogy nem menthettelek ki korabban. De megerted, milyen fontos volt, hogy megvarjuk, amig osszegyulik minden vezeto.
— Azt akarod mondani, hogy kezdettol tudtad, hol vagyok?! vagta ki egy szuszra Stormgren.
— Ha belegondolok…
— Ne itelj elhamarkodottan! — felelte Karellen. — Legalabb annyit engedj meg, hogy befejezzem a magyarazatot.
— Jol van — mondta Stormgren soteten. — Hallgatlak.
— Gyanitotta mar, hogy o csak csaletek volt egy gondosan megszerkesztett csapdaban.
— Egy ideje mar rad allitottam valamit, amire talan a „nyomjelzo” szo illik a legjobban — kezdte Karellen. — Bar az uj barataid annyiban jol okoskodtak, hogy a fold alatt nem tudtalak kovetni, addig azonban igen, amig le nem vittek a banyaba. Az alaguton valo atszallitas valoban zsenialis volt, de rajottem a tervukre, mihelyt az elso auto nem valaszolt, es utana hamarosan ujra megtalaltalak. Azutan mar semmit sem kellett csinalnom, csak varni. Tudtam, hogy amikor mar biztosak lesznek benne, hogy elveszitettem a nyomodat, idejonnek a vezetok, es en csapdaba ejthetem mindojuket.
— De hat vegul elengedted oket! — Mostanaig nem allt modomban megallapitani, hogy e bolygo ket es fel milliard lakoja kozul kik a szervezet igazi vezetoi magyarazta Karellen. — Most, hogy megvannak, lathatom, hogyan, merre mozognak a Foldon, s ha akarom, reszleteikben is szemugyre vehetem a tetteiket. Sokkal jobb igy, mint ha bortonbe csuknam oket.
Barmerre lepnek is, elaruljak a tarsaikat. Tulajdonkeppen semlegesitem oket, s ezt ok is tudjak. A te megmenekulesedet pedig vegkepp nem fogjak tudni mire velni, hiszen nem tunhettel el maskent, mint a szemuk lattara. — A jol ismert, zengo nevetes visszhangzott a kicsiny szoba falai kozt. — Bizonyos szempontokbol komedia volt az egesz, de egyetlen komoly celja megiscsak volt. Engem nemcsak az a nehany tucat ember foglalkoztat, akik e szervezet tagjai, nekem gondolnom kell arra is, hogy milyen erkolcsi hatast gyakorolnak mas csoportokra.
Stormgren percekig hallgatott. Nem volt igazan elegedett a magyarazattal, de ertette Karellen szempontjait, s lassan alabbhagyott a duhe.
— Kar, hogy mindez akkor tortent, amikor mar csak heteim voltak a hivatalomban! — mondta vegul. — De azert mostantol kezdve ort allitok a hazamhoz. Legkozelebb raboljak el Pietert. Errol jut eszembe, hogyan boldogult?
— Alaposan megfigyeltem a heten, es szandekosan nem segitettem neki. Mindent osszeveve nagyon jol csinalta, de nem o az, akinek majd at kell vennie a hivatalodat.
— Szerencses ember — jegyezte meg Stormgren, s a hangjan meg erzodott a nehezteles. — Egyebkent kaptal mar valami uzenetet a fonokeidtol, hogy vegre megmutatkozhatsz-e elottunk? Most mar teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a legerosebb erv az ellensegeitek kezeben. Nekem folyton azt mondogattak, hogy „amig nem latjuk oket, nem bizhatunk meg a fokormanyzokban”.
— Nem! — sohajtotta Karellen. — Nem kaptam semmit. De tudom, mi volna a valasz.
Stormgren nem eroltette a dolgot. Majd egyszer, talan, de most, ebben a pillanatban felsejlettek benne egy terv korvonalai. Kihallgatoja szavai villantak at az agyan. Igen, talan lehetne eszkozoket szerkeszteni…
Amit visszautasitott az eroszak nyomasa alatt, talan megkiserelhetne a sajat szabad akaratabol.
Meg par nappal ezelott eszebe sem jutott volna, hogy komolyan fontolgassa azt az akciot, amit most eltervezett. E nevetsegesen melodramatikus emberrablas, mely most, utolag ugy festett, mint egy harmadrendu tevejatek, nagy hatassal lehetett ra, mert valosaggal atformalta az eletszemleletet. Stormgren, aki eddig a konferenciaterem szobeli csatarozasaihoz volt hozzaszokva, most eloszor volt kiteve eroszakos fizikai behatasnak. A virus mar bejuthatott a verkeringesebe; vagy az is lehet, hogy gyorsabban kozelitett a masodik gyermekkorahoz, mint gondolta.
Erosen osztokelte a kivancsisag is, meg az elszantsag, hogy megtorolja a rajta elkovetett csinyt. Feketen— feheren kiderult, hogy Karellen csaleteknek hasznalta, es meg ha minden oka megvolt is ra, Stormgren nem akart az elso szora megbocsatani neki.
Pierre Duval nem mutatott meglepetest, amikor Stormgren bejelentes nelkul besetalt az irodajaba. Regi baratok voltak, s ezert semmi szokatlan nem volt abban, hogy a fotitkar szemelyes latogatast tesz a Tudomanyhivatal vezetojenel. Meg Karellen sem talalhatta volna furcsanak, ha tortenetesen — o vagy egyik beosztottja erre a pontra iranyitja a megfigyelo muszeret.
A ket ferfi eleinte uzleti ugyekrol tarsalgott, es politikai nezeteit cserelte ki, majd Stormgren, ha tetovan is, de ratert a targyra. Az oreg francia hatradolt a szekeben, ugy hallgatta latogatojat, s kozben a szemoldoke millimeterrol millimeterre huzodott mind magasabbra, mig vegul szinte eltunt az ustokeben. Egyszer-ketszer mintha szolni akart volna, de aztan meggondolta magat.
Amikor Stormgren befejezte, a tudos idegesen pislantott korbe a szobaban.
— Szerinted hallgatozik? — kerdezte.
— Nem hinnem, hogy kepes ra. Van neki valamije, amit nyomjelzonek hiv, es az en vedelmemet szolgalja.
De az nem mukodik a fold alatt, tobbek kozott ezert is jottem le a te fold alatti bortonodbe. Feltetelezem, hogy el van latva mindenfele sugarvedelemmel, igaz? Karellen nem varazslo. Tudja, hogy hol vagyok, de ez minden.
— Remelem, igazad van. De ezzel egyutt is nem gondolod, hogy baj lesz, ha rajon, miben mesterkedsz? Mert rajon, ezt te is tudod. — Ezt a kockazatot vallalom. Kulonben is, eleg jol megertjuk egymast.
