Amikor megszolalt a „surgos” telefon, van Ryberg eppen diktalt. Felkapta a kagylot; amig hallgatta, arcan egyre nagyobb csodalkozas tukrozodott, majd letette, s a nyitott ablakhoz rohant. Az utcakrol meglepett kialtasok hallatszottak fel, s itt is, ott is leallt a forgalom.
A hir igaz volt: a fokormanyzok orok jelkepe, Karellen hajoja eltunt az egrol. Tuzetesen vegigfurkeszte az egboltot, de nyomat sem latta sehol. Aztan varatlanul mintha egyik pillanatrol a masikra leszallt volna az ejszaka. Viharfelhokent sotetlo hassal kozeledett eszak felol a nagy hajo, majd sebesen leszallt New York tornyai fole. Van Ryberg ontudatlanul hajolt felre a rohamozo szorny elol. Mindig tudta, milyen oriasiak a fokormanyzok hajoi, de mas az, ha az ember a messzi terben latja oket, s megint mas, hogy itt haladnak el a feje folott, mint demon hajtotta fellegek.
Addig bamult e reszleges napfogyatkozas sotetsegebe, mig a hajo rettento arnyekaval egyutt el nem tunt delen. Hang nem hallatszott, a levego sem rezdult meg, es van Ryberg tudta, hogy a latszolag oly kozeli hajo legalabb egy kilometeres magassagban vonult el folottuk. Ekkor megremegett az epulet, mert elerte az elso lokeshullam, s valahonnan uvegcsorompoles jelezte, hogy berobbant egy ablak. A hata mogott, az irodaban egyszerre csorrent meg minden telefon, de van Ryberg nem mozdult. Ott allt az ablakparkanyra tamaszkodva; s a hatartalan ero kozelsegetol szinte benultan meresztette a szemet a deli egboltra:
Mialatt beszelt, Stormgren ugy erezte, mintha az agya egyszerre ket szinten mukodne. Megprobalt szembeszallni azokkal az emberekkel, akik elraboltak, ugyanakkor remenykedett is, hogy majd az o segitsegukkel felfodheti Karellen titkat. Veszelyes jatek volt, de legnagyobb meglepetesere elvezte.
A vak walesi vezette a kihallgatas nagy reszet. Stormgren elbuvolten figyelte; ahogy ez a tevekeny elme sorra szemugyre veszi, majd elveti mindazokat az elmeleteket, melyekkel o mar regen felhagyott. Az oreg varatlanul felsohajtott, es hatradolt.
— Igy nem jutunk sehova — mondta lemondoan. — Tobb tenyt akarunk, marpedig ehhez cselekedni kell, nem vitazni: — A vilagtalan szemek mintha elgondolkodva szegezodtek volna Stormgrenre. Ujjai idegesen mozdultak meg az asztal lapjan — ez volt a bizonytalansag elso jele, amit Stormgren eszrevett rajta. Aztan igy folytatta: — Kicsit meglep, fotitkar ur, hogy soha semmi erofeszitest nem tett, hogy valamivel tobbet is megtudjon a fokormanyzokrol.
— On mit javasol? — kerdezte huvosen Stormgren, hogy meg ne sejtsek, mennyire erdekli a tema. — Mar mondtam, hogy a szobabol, amelyben Karellennel szoktam beszelgetni, csak egy ut vezetett kifele, az, amelyik visszahozott a Foldre. — Talan lehetne olyan eszkozoket szerkeszteni, melyek megtanithatnak bennunket valamire — melazott a masik. — En nem vagyok tudos, de alaposabban is utananezhetnenk a dolognak. Ha visszaadjuk a szabadsagat, hajlando lenne egyuttmukodni egy ilyen tervben?
— Szeretnem egyszer es mindenkorra tisztazni, hogy mi az en allaspontom! — jelentette ki Stormgren duhosen.
— Karellen egy szovetsegbe tomorult vilagert munkalkodik, es en nem ohajtok tenni semmit, amivel az ellensegeit segitem. Hogy milyen vegso celok vezerlik, azt nem tudhatom, de hiszek abban, hogy ezek nemes celok.
— Errol mifele valodi bizonyitekokkal rendelkezunk?
— Minden tette ezt bizonyitja, amiota csak a hajoi feltuntek az egboltunkon. Egyetlenegyet sem tud emliteni, ami a vegso elemzesben ne bizonyult volna elonyosnek. — Stormgren kis szunetet tartott, s gondolatai kozben bekalandoztak az elmult eveket. Majd elmosolyodott, s igy folytatta: — Ha bizonyitekot akar a fokormanyzok — hogy is mondjam? — elemi joindulatarol, gondoljon az allatkinzassal kapcsolatos rendeletukre, amit az erkezesuktol szamitott egy honapon belul hoztak. Ha elotte voltak is ketsegeim Karellennel kapcsolatban, ez a rendelet eloszlatta oket, meg akkor is, ha tobb gondot okozott nekem, mint barmi, amit Karellen valaha csinalt!
„Szo sincs rola, hogy tuloznek” — gondolta Stormgren. Az egesz ugy roppant kulonos volt; ez volt az elso jele, hogy a fokormanyzok irtoznak a kegyetlensegtol. Ugy latszott, mintha ez, valamint szenvedelyes igazsag— es rendszeretetuk jelentene az eletuket leginkabb befolyasolo erzelmeket. Mar amennyiben a cselekedeteik alapjan meg lehetett itelni oket.
Es ez volt az egyetlen alkalom, amikor Karellen haragudott, vagy legalabbis ugy tett, mintha haragudna. „Ha akarjatok, megolhetitek egymast — szolt az uzenet —, ez teljes mertekben ratok es a torvenyeitekre tartozik. Am ha a vilagotokon veletek osztozo vadakat meszaroljatok le — kiveve elelemszerzes celjabol vagy onvedelembol —, azert nekem tartoztok felelosseggel.”
Senki sem tudta pontosan, mi mindenre terjed ki ez a tilalom, vagy hogy mivel akarja Karellen kikenyszeriteni a betartasat. Nem kellett sokaig bizonytalansagban elniuk.
Zsufolasig megtelt a Plaza de Toros, amikor kezdetet vette a matadorok es segedeik szertartasos bevonulasa.
Minden olyan volt, mint maskor: a napsugar meg-megvillant a hagyomanyos kosztumokon, s a tomeg is ugyanugy koszontotte kedvenceit, mint korabban szazszor is. De itt-ott aggodalmas arcok fordultak az eg fele, ahol otven kilometerrel Madrid folott kozonyosen lebegett egy ezustos targy.
Aztan elfoglaltak a helyuket a pikadorok, s a bikak fujtatva kirobogtak az arenaba. Az osztover lovak remulettol tagra nyilt orrlikakkal forogtak az eles napfenyben, amikor lovasaik az ellenseg fele osztokeltek oket.
Megcsillant s lecsapott az elso landzsa — s ebben a pillanatban egy, a Foldon soha meg nem hallott hang harsant.
Tizezer ember sikoltott fel a landzsa utotte seb fajdalmatol tizezer ember, akik, felocsudvan a remuletbol, tokeletesen sertetlennek talaltak magukat. De ezzel veget is ert e bikaviadal, sot mert a hir szarnya kapott — minden bikaviadal. Erdemes feljegyezni, hogy az afficionadokat annyira megrazta az eset, hogy csak minden tizedik kerte vissza a penzet, s hogy a londoni Daily Mirror mindennek a tetejebe nem atallotta azt javasolni, hogy a spanyolok uj nemzeti sportjuknak a krikettet valasszak.
— Lehet, hogy onnek igaza van — felelte az oreg walesi. — Talan valoban a jo szandek vezerli a fokormanyzokat, a sajat elkepzeleseik szerint, ami olykor egybeeshet a mienkkel. Csakhogy ok betolakodok, nem hivtuk oket, nem kertuk, hogy forgassak fel fenekestul a vilagunkat olyan eszmek es, igen, nemzetek elpusztitasaval, melyeknek megvedeseert ferfiak nemzedekei harcoltak.
— En egy kis nemzet fia vagyok, amelynek ki kellett harcolnia a szabadsagat, megis Karellen oldalan allok — vagott vissza Stormgren. — Maga ingerelheti, akar hatraltathatja is a celjai elereseben, ezzel sem fog elerni semmit. Onok nyilvan szivvel-lelekkel hisznek abban, amit csinalnak, s en megertem a felelmuket, hogy a vilagallam megjelenesevel a kis orszagok hagyomanyai es kulturai eltunnek a Fold szinerol. De nincs igazuk: ertelmetlenul ragaszkodnak a multhoz. Az uralkodo allam mar akkor is haldoklott, amikor a fokormanyzok meg meg sem erkeztek a Foldre. Ok legfoljebb csak siettettek a veget. Es ma mar nem mentheti meg senki — kar is probalkozni vele.
Nem kapott valaszt. A szemben levo ferfi nem mozdult, nem szolt. Ott ult felig nyitott szajjal, a szeme immar nemcsak vilagtalan, de elettelen is volt. Korulotte a tobbiek is mozdulatlanul, mesterkelt, termeszetellenes testtartasaikba fagyottan ultek az asztalnal. Stormgren a remulettol elakado lelegzettel ugrott fel, s hatralni kezdett az ajto fele. S ekkor varatlanul megtort a csend.
— Gyonyoru beszed volt, Rikki, koszonom. Azt hiszem, most mar mehetunk.
Stormgren megpordult a sarkan, es kibamult a homalyos folyosora. Szemmagassagban egy kicsiny, jellegtelen gomb lebegett elotte — nem ketseges, hogy a fokormanyzok altal mukodesbe hozott rejtelyes eronek ez volt a forrasa. Stormgren ugy kepzelte — mert aligha lehetett benne biztos —, hogy halk zummogest hall, olyasmit, mint amikor egy almos, nyari delutanon mehek dongicselnek.
— Karellen! Hala istennek! De mit csinaltal veluk? — Ne felj; egeszen jol megvannak. Ha akarod, nevezheted paralizisnek, de annal sokkal bonyolultabb allapotba kerultek. Par ezer evvel lassabban elnek a normalisnal. Miutan elmentunk, nem is fogjak tudni, mi tortent.
— Itt hagyod oket, amig a rendorseg megerkezik?
— Nem. Sokkal jobb tervem van. Futni hagyom oket. Stormgren maga is meglepodott azon, hogy mennyire megkonnyebbult. Bucsuzoul meg egyszer megnezte maganak a kis szobat es szoborra merevedett lakoit. A fel labon allo Joe hihetetlenul ostoban bamult bele a semmibe. Stormgren folnevetett, es kotoraszni kezdett a zsebeben.
— Koszonet a sziveslatasert, Joe! — mondta. — Ugy erzem, hagynom kell magam utan valami emleket.
