Nyugat felol kozeledett valami a to folott; alacsonyan repult, es sebesen. Errefele nemigen jartak repulok, eltekintve a transzpolaris jaratoktol, melyek ejjel-nappal orankent huztak el a feje folott. De soha semmi mas nem mutatta a jelenletuket, mint neha egy-egy paracsik a magasban, a sztratoszfera kekjeben. De ez egy kis helikopter volt, amely szemmel lathato elszantsaggal kozeledett feleje. Stormgren korulnezett a parton, s latta, hogy nincs hova menekulnie. Akkor megvonta a vallat, es leult a molo vegeben levo fapadra.
Meglepte a riporter hodolatteljes viselkedese. Kis hijan elfelejtette mar, hogy o nemcsak egy koros allamferfi, hanem a sajat hazajan kivul mindenutt szinte mitikus alakkent tisztelik.
— Stormgren ur — kezdte a betolakodo —, nagyon sajnalom, hogy megzavartam, de nem tudom, kivan-e megjegyzest fuzni ahhoz, amit ujabban hallottunk a fokormanyzokrol.
Stormgren konnyeden osszevonta a szemoldoket. Oly sok ev utan meg ma is Karellennek adott igazat, akinek egyaltalan nem tetszett ez a szo. — Nem hinnem — mondta —, hogy sok mindent tehetnek ahhoz, amit masutt mar leirtak.
A riporter feszult kivancsisaggal furkeszte az arcat.
— Azt hittem, hogy ennek epp az ellenkezoje igaz. Nemregiben egy meglehetosen kulonos tortenet jutott a tudomasunkra. Arrol szol, hogy csaknem harminc evvel ezelott a Tudomanyhivatal egyik szakembere egy roppant erdekes muszert keszitett az on szamara. Kivancsiak voltunk, tud-e errol meselni nekunk valamit.
Stormgren hallgatott egy ideig; gondolatai visszaszalltak a multba. Nem lepte meg, hogy a titokra feny derult — tulajdonkeppen az volt a meglepo, hogy ilyen sokaig titok maradt.
Folallt, megindult visszafele a molon, a riporter pedig nehany lepessel lemaradva kovette.
— A tortenetben van nemi igazsag — kezdte. — Amikor utoljara jartam Karellen hajojan, magammal vittem egy keszuleket, abban a remenyben, hogy altala meglathatom a felugyelot. Eleg ostoba cselekedet volt, de hat…
nos, akkoriban meg csak hatvaneves voltam.
Ezen egy kicsit elnevetgelt magaban, aztan folytatta: — Az egesz mese nem er annyit, amekkora utat megtett erte. Tudja, nem sikerult a terv.
— Nem latott semmit?
— Nem bizony, semmit a vilagon. Attol tartok, meg varniuk kell, de hat vegtere is mar csak husz ev van hatra!
Husz ev van hatra. Igen, Karellennek igaza volt. A vilag addigra keszen fog allni, ahogy nem allt meg keszen harminc evvel ezelott, amikor ugyanezt hazudta Duvalnak.
Karellen megbizott benne, es Stormgren nem elt vissza a bizalmaval. Merget mert volna venni ra, hogy a Felugyelo kezdettol fogva tudott a terverol, es elore latta mindazt, amit o az utolso pillanatban cselekedett.
Mi masert lett volna ures az a hatalmas szek, amelyre raesett a fenykor! O akkor rogton meglenditette a fenykevet, nehogy tul keso legyen. Az embernel ketszerte nagyobb femajto epp akkor csukodott be, amikor megpillantotta — gyorsan csukodott be, de azert megsem eleg gyorsan…
Igen, Karellen megbizott benne — nem kivanta tole, hogy ugy induljon neki elete hosszu alkonyanak, hogy szuntelenul gyotorje a titok, amit nem tudott megoldani. Karellen nem mert szembeszallni a nalanal nagyobb, ismeretlen erokkel (vajon ok is ugyanahhoz a fajtahoz tartoztak?), de amit lehetett, mindent megtett. Ha engedetlen volt is, nem tudtak rabizonyitani. Cafolhatatlan tanujelet adta vele, hogy szereti ot, ezzel Stormgren tisztaban volt. Meglehet, olyasfele szeretet volt ez, amit az ember erez egy odaado, okos kutya irant, de ettol meg nem volt kevesbe oszinte, es Stormgren eleteben nem sok dolog volt, ami nagyobb kielegulest nyujtott ennel.
„Mi is el szoktunk bukni.”
Igen, Karellen, igy igaz; es eppen te voltal az, aki elbukott, meg mielott felvirradt volna az emberiseg tortenelmenek a napja. Igazi nagy bukasnak kellett lennie, gondolta Stormgren, mert hiszen a visszhangja vegighullamzott minden koron, kimutathato minden emberfajta gyermekkoraban. Vajon eleg lesz otven ev, hogy elhomalyositsd a vilag osszes mitoszanak es legendajanak a hatalmat?
Stormgren ugyanakkor azt is tudta, hogy masodik bukas nem lesz. Mire a ket faj ujra talalkozik, a fokormanyzok elvezni fogjak az emberiseg bizalmat es baratsagat, s ezt meg a felismeres okozta megrazkodtatas sem teheti tonkre. Egyutt lepnek be a jovobe, s a multat elsotetito ismeretlen tragedia orokre eltunik majd a tortenelem elotti idok sotet folyosoin.
Stormgren pedig remenykedett, hogy ha Karellen egyszer majd megint szabadon johet-mehet a Foldon, egy napon felkeresi ezeket az eszaki erdoket is, es megall annak az embernek a sirja mellett, akit eloszor nevezhetett a baratjanak.
II. AZ ARANYKOR
— Ma van a napja! — sugta a radio szaz nyelven. — Ma van a napja! — hirdette ezernyi ujsag. „Ma van a napja!”
— gondoltak az operatorok, mikozben ujra meg ujra megneztek, rendben vannak-e a berendezesek, melyeket ama hatalmas ures terseg korul sorakoztattak fel, ahova Karellen hajoja fog leszallni.
Mar csak az az egy hajo volt; amely ott lebegett New York folott. A vilag csak most eszmelt ra, hogy az ember tobbi varosa egen fuggo hajok nem is leteztek soha. Tegnap a szemuk lattara olvadt bele a semmibe, enyeszett el, mint a reggeli para, a fokormanyzok hatalmas flottaja.
A messzi urben jovo-meno szallitohajok kellokeppen valosagosak voltak, nem ugy, mint az ezustfellegek, melyek egy eleten at libegtek a Fold majd minden fovarosa felett. Hogy hogyan csinaltak, nem tudta senki, de mintha a flotta minden egyes hajoja csupancsak Karellen sajat jarmuvenek tukrozodese lett volna. Pedig tobbrol volt itt szo, mint holmi fenyjatekrol, hiszen a radarokat is becsaptak, sot, eltek meg emberek, akik eskudtek ra, hogy a sajat fulukkel hallottak, hogyan sivitott a megkinzott levego, amidon a flotta behatolt a Fold legkorebe. Mindez ma mar lenyegtelen volt; Karellen tobbe nem tartotta fontosnak ezt az erodemonstraciot. Elhajitotta lelektani fegyvereit. — A hajo elindult! — kelt szarnyra a hir, hogy pillanatok alatt bejarja a bolygo minden zeget— zugat. — Nyugat fele tart!
A hajo lassan, kevesebb mint orankent ezer kilometeres sebesseggel ereszkedett le a sztratoszfera ures magassagaibol, mig vegre kijutott a tagas terekre, ahol sor kerulhetett a tortenelemmel valo masodik talalkozasara. Engedelmesen helyet foglalt az ott varakozo kamerak es osszezsufolodott bameszkodok ezrei elott, akik feltehetoleg sokkal kevesebbet lattak belole, mint a tevekeszulekek elott ulo milliok.
Ugy illett volna, hogy a fold hanykolodva megnyiljek az irdatlan suly alatt, am a jarmu tovabbra is annak a ki tudja, milyen eronek a szoritasaban volt, amely egykor vegighajtotta a csillagok kozott. Nala szelidebben a lehullo hopihe sem erinthette volna meg a foldet.
Husz meterrel a talaj folott az ivelt torzsben egyszer csak valami aramlas es vibralas keletkezett, s az eddig sima es fenylo felszinen megjelent egy jokora nyilas. De hogy odabent mi van, azt meg a kivancsi kamerak sem lattak, mert a bejaraton tul mintha egy barlang sotet, arnyekos urege asitott volna.
A nyilasbol egy szeles, csillogo feljaro indult le celtudatosan a talaj fele. Sima, ketoldalt korlattal ellatott femlapnak latszott, amolyan meredek toboganpalyanak, melynek lattan az ember azt hihette, hogy kozonseges modon se le-, se folmenni nem lehet rajta.
A vilag feszulten nezte a sotet ajtonyilast, melyben meg semmi sem mozdult. Aztan valami rejtett forrasbol puhan szallt le a magasbol Karellen ritkan hallott, de feledhetetlen hangja. Meglepobb dolgot aligha mondhatott volna: — Latok nehany gyereket odalent, a feljaro kozeleben. Szeretnem, ha kozuluk ketten feljonnenek hozzam.
Egy percre csend tamadt. Aztan kivalt a sokasagbol egy fiu es egy lany, s minden elfogodottsag nelkul elindultak a feljaro fele, be egyenesen a tortenelembe. Masok is kovettek oket, de megtorpantak, amikor meghallottak a hajobol Karellen neveto hangjat: — Ketto eleg lesz.
A kaland eloerzetetol fellelkesult gyerekek — hatevesnel nem lehettek idosebbek — felugrottak a femcsuszdara. Es akkor esett meg az elso csoda.
Ott integettek vidaman a lenti tomegnek es aggodo szuleiknek — akiknek, ha tul keson is, de eszukbe juthatott a hamelni patkanyfogo legendaja —, s egyszer csak sebesen megindultak folfele a meredek lejton. A labuk meg se mozdult, de a testuk megdolt, oly modon, hogy folvegye e kulonos feljaronak megfelelo szoget vagyis a feljaronak megvolt a maga gravitacioja, mellyel hatastalanitotta a Fold nehezkedesi erejet. A gyerekek elvezettel
