— Fosterek is itt vannak. Barhol folismernem ezt a szinosszeallitast.
— Ha nem akarsz, nem kell beszelgetned veluk. Ez is olyan jo Rupert partijaiban, az ember mindig elbujhat a tomegben. George kivalasztott egy leszallohelyet, es celtudatosan ereszkedett feleje. Maris ott lebegtek egy masik Meteor es valami kozott, amit egyikojuk sem ismert fol. Nagyon gyorsnak latszott, es Jean arra gondolt, hogy minden bizonnyal nagyon kenyelmetlen is. Rupert egyik muszaki kepzettsegu baratja epithette maganak, tette hozza gondolatban. Eddig azt hitte, hogy az ilyesmit nem engedi a torveny.
Amikor kileptek a repulobol, ugy megcsapta oket a hoseg, mintha egy lokhajtasos gep sugarnyalabjaba kerultek volna. A forrosag mintha egy pillanat alatt kiszippantotta volna a nedvesseget a testukbol — George szinte erezte, hogy repedezik meg a bore. Ebben persze ok is bunosok voltak; harom oraja hagytak el Alaszkat, eszukbe juthatott volna, hogy kozben atallitsak a kabin homersekletet.
— Hogy hol mindenutt elnek emberek! — lihegte Jean. — En meg azt hittem, errefele szabalyozzak a homersekletet.
— Ugy is van — felelte George. — Itt valamikor sivatag volt… s nezz korul most! Gyere, odabent kellemes lesz…
Ekkor meghallottak Rupert vidam, de a normalisnal kisse harsanyabb hangjat. Hazigazdajuk ott allt a repulo mellett, mindket kezeben egy-egy poharat tartott, s huncut mosollyal nezett le rajuk. Hogy miert nezett lefele, annak egyszeruen csak az volt az oka, hogy a teste — amely felig attetszo volt — korulbelul negy meterre magasodott folebuk. Az ember kulonosebb erofeszites nelkul atnezhetett rajta.
— Igy megtrefalni a vendeget! — meltatlankodott George. Eppen csak elerte az itallal teli poharakat, de persze hiaba akarta megragadni, a keze atment rajtuk. — Remelem, ha beertunk a hazba, valami igazibb dologgal is megkinalsz bennunket.
— Ne felj! — kacagott Rupert. — Csak mondd meg, mit keszitsek a szamotokra, itt fog varni, mire bejottok.
— Ket krigli sort, folyekony levegoben hutve! — vagta ra George.
— Mar ott is vagyunk.
Rupert bolintott, letette az egyik poharat egy lathatatlan asztalra, beallitott egy ugyancsak lathatatlan vezerlogombot, s azzal eltunt a szemuk elol.
— Nahat! — almelkodott Jean. — Most latom eloszor, hogy mukodik egy ilyen szerkentyu. Hogyan juthatott hozza Rupert? Azt hittem, csak a fokormanyzoknak van…
— Ugy ismered Rupertet, mint aki nem szerzi meg maganak mindazt, amit akar? — valaszolt a kerdesre kerdessel George. — Ez a szenvedelye. Kenyelmesen uldogel a dolgozoszobajaban, s kozben bebarangolja fel Afrikat. Nincs hoseg, nincsenek bogarak, nincsenek faradalmak, ellenben mindig keznel van a jegkocka.
Kivancsi volnek, mit szolna mindehhez Stanley es Livingstone.
Az egen tuzo nap vetett veget a beszelgetesnek, egeszen addig, mig a hazhoz nem ertek. Amint egyre kozelebb ertek a bejarati ajtohoz (amit nem is volt olyan konnyu megkulonboztetni az uvegfal tobbi reszetol), az — hangos trombitaszo kozepette — magatol kitarult elottuk. Jean sejtette — es igaza lett —, hogy mire veget er a nap, emelyegni fog a gyomra ettol a fanfartol.
A hall finom huvoseben az ido szerinti Mrs. Boyce fogadta oket. Az igazat megvallva neki volt koszonheto, hogy a vendegek ilyen szep szamban eljottek. Csak azert, hogy megnezze Rupert uj hazat, a fele sem dugta volna ide az orrat; az ingadozokat az uj felesegrol szolo hirek gyoztek meg.
Igazabol csak egyetlen jelzo illett ra. Orjito no volt. Meg egy olyan vilagban is, ahol a szepseg mindennapos dolognak szamitott, a ferfiak feleje fordultak, ha belepett az ajton. George gyanitotta, hogy negyedreszt neger lehet; az arca gorogos volt, a haja hosszu es fenyes, de borenek sotet, meleg tonusa — csak az elcsepelt „csokoladebarna” szo kozelitette meg valamelyest — elarulta keverek szarmazasat.
— Ti vagytok Jean es George, ugye? — nyujtotta az asszony a kezet. — Nagyon orulok, hogy vegre megismerhetlek benneteket. Rupert valami bonyolult mutatvanyba kezdett az italokkal… gyertek, csatlakozzatok a tobbiekhez.
Zengo alt hangja hallatan George hatan le-fol futkarozott a hideg, mintha valaki ugy jatszana a gerincen, mint valami furulyan. Idegesen pillantott Jeanre, s csak akkor lelte meg a hangjat, amikor latta, hogy a lanynak sikerult egy kenyszeredett mosolyt az arcara eroltetni.
— Ooo… orvendek a talalkozasnak — hebegte. — Mar elore orultunk ennek a partinak.
— Rupert mindig olyan kellemes partikat rendez — szurta kozbe Jean. A „mindig” szo kihangsulyozasabol tudni lehetett, hogy arra gondol: „mindig, valahanyszor megnosul”. George enyhen elvorosodott, es feddo pillantast vetett Jeanre, de a haziasszony semmi jelet nem adta, hogy eszrevette volna a fullankot. A megtestesult bubaj volt, ahogy bevezette oket a nagy fogadoszobaba, amely mar felig megtelt Rupert baratainak reprezentativ gyujtemenyevel. Maga Rupert annal a pultnal ult, amely egy teves vezerlopultnak latszott, es George arra gondolt, nyilvan ezzel a berendezessel vetitette ki a sajat kepet, hogy fogadja oket. A lelkes hazigazda most be is mutatta, hogyan lep meg vele ket ujonnan erkezot, akik eppen csak leszalltak a parkoloba — de kozben szakitott annyi idot, hogy udvozolje Jeant es George-ot, s bocsanatot kerjen toluk, amiert masnak adta az italukat.
— Talaltok meg ott dogivel — intett valahova a hata moge, mikozben a masik kezevel hol ezen, hol azon a gombon allitott valamit. — Erezzetek magatokat otthon. A vendegek nagy reszet ismeritek, a tobbieknek meg majd Maia bemutat benneteket. Orulok, hogy eljottetek.
— Orulunk, hogy meghivtal bennunket — valaszolta Jean nem tul nagy meggyozodessel. George idokozben mar elindult a bar fele, s most a lany is csatlakozott hozza, utkozben udvozloszavakat valtva ezzel-azzal, akit folismert. A jelenlevok haromnegyede tokeletesen idegen volt, de ez megszokott dolognak szamitott Rupert partijain. — Nezzunk korul! — javasolta Jean, miutan felfrissitettek magukat, tovabba integettek minden ismerosnek. — Meg akarom nezni a hazat.
George tehat elindult utana, de kozben alig leplezett pillantast vetett hatra, Maia Boyce fele. Az a fajta revedezo pillantas volt ez, amit Jean a legkevesbe szeretett nala. Rendkivul idegesitonek talalta, hogy a ferfiak alapvetoen poligamok. Masreszt viszont, ha nem volnanak azok… Igen, vegul is talan igy a jobb.
George persze egykettore a regi lett ujra, mikozben alaposan szemugyre vettek Rupert uj hazanak csodait.
Az egesz roppant nagynak tunt ket ember szamara, de — tekintetbe veve a gyakori vendegeskedest — epp igy volt a megfelelo. A folso szint, amely joval szelesebb volt, tulnyult az alson, es koros-korul mindenutt arnyekot vetett ra. Csak elismeres illethette a gepesites szinvonalat; a konyha peldaul kozelrol egy repulogep pilotafulkejere hasonlitott.
— Szegeny Ruby! — sohajtotta Jean. — Hogy szerette volna ezt a hazat!
— A hallottakbol itelve o most tokeletesen boldog az ausztral fiujaval! — vagott vissza George, aki nem rokonszenvezett tulzottan a korabbi Mrs. Boyce-szal.
Ez annyira koztudott volt, hogy Jean aligha mondhatott ellent, igy aztan inkabb temat valtott.
— Szornyen csinos no, mi?
George elegge esznel volt, hogy elkerulje a csapdat.
— O, azt hiszem, igen — felelte kozonyosen. — Persze csak annak, akinek a barnak tetszenek.
— Ha jol tudom, te nem tartozol kozejuk — csicseregte Jean.
— Ne feltekenykedj, dragam! — kuncogott George, s megcirogatta a lany platinaszoke hajat. — Gyere, keressuk meg a konyvtarat. Azt vajon melyik szinten rendeztek be szerinted?
— Idefont kell lennie; ott lent nincs tobb szoba. Es kulonben is ez illik bele az osszkepbe. A nappali, etkezo, halo es a tovabbi helyisegek a foldszinthez tartoznak — ez a szorakozas, a jatek helye… ambar en tovabbra is hulyesegnek tartom, hogy valaki uszodat rendezzen be az emeleten.
— Biztosan amellett is szol valami — jegyezte meg George, s kozben probakeppen benyitott egy ajton. — Rupertnek nyilvan szakavatott tanacsadoja volt, amikor ezt a hazat epitette. Eskudni mernek ra, hogy nem magatol csinalta.
— Lehet, hogy igazad van. Ha magatol csinalta volna, teli lenne a haz ajto nelkuli szobakkal es sehova sem vezeto lepcsokkel. Ami azt illeti, en felve lepnek be egy olyan hazba, amit teljes egeszeben Rupert tervezett.
— Itt is vagyunk — mondta George a navigator buszkesegevel, akinek sikerult partra tennie a hajot. — Ime, az uj otthonra lelt hires-nevezetes Boyce-gyujtemeny. Kivancsi lennek, Rupert hanyat olvasott kozuluk.
A konyvtar a haz teljes szelessegen vegighuzodott, de a hatalmas, keresztbe forditott konyvespolcok feltucatnyi kisebb helyisegre osztottak. A polcokon — George emlekezete szerint — korulbelul tizezer kotet sorakozott; joforman minden fontos konyv megvolt itt, amit valaha kiadtak az olyan homalyos temakorokben, mint
