a varazslas, a pszichologiai kutatasok, a jovobe latas, a telepatia es a parafizika kategoriajaba tartozo mindenfele megfoghatatlan jelensegek. E jozan korban az effajta erdeklodes roppant kulonos kedvtelesnek szamitott, s velhetoleg egyszeruen arrol volt szo, hogy Rupert a kikapcsolodasnak ezt a sajatos formajat valasztotta.
Amikor beleptek a helyisegbe, George nyomban megerezte a szagot. Gyenge volt, ugyanakkor athato, nem annyira kellemetlen, mint inkabb zavarba ejto. Jean is eszrevette; osszerancolt homlokkal probalt rajonni, honnan eredhet. Ecetsav, gondolta George, vagy legalabbis nagyon hasonlo… Es meg valami…
A konyvtar az egyik vegeben kicsit kiszelesedett, csak annyira, hogy elfert benne egy asztal, ket szek es nehany parna. Ugy tunt, hogy Rupert leginkabb itt szokott olvasgatni. Csakhogy most masvalaki olvasgatott itt a termeszetellenesen letompitott fenyben.
Jean hirtelen elakado lelegzettel kapaszkodott bele George kezebe. A mozdulata megbocsathato volt, hiszen mas dolog a televizio kepernyojet nezni, mint varatlanul szembesulni a valosaggal. George, aki ritkan lepodott meg barmin is, rogton feltalalta magat.
— Remelem, nem zavartuk meg, uram — szolt udvariasan. — Nem szamitottunk ra, hogy itt talalunk valakit.
Rupert nem emlitette, hogy…
A fokormanyzo letette a konyvet, jol megnezte oket, aztan folytatta az olvasast. Ez egyaltalan nem volt udvariatlansag a reszerol, tekintve, hogy egyszerre tudott olvasni, beszelgetni s talan meg szamtalan mas dolgot is. A jelenet ezzel egyutt is zavarba ejtoen tudathasadasos volt a benne reszt vevo emberek szamara.
— A nevem Rashaverak — mondta nyajasan a fokormanyzo. Attol tartok, azt fogjak hinni, hogy kerulom a tarsasagot, de hat Rupert konyvtarabol nehez elszabadulni.
Jeannek sikerult elnyomnia egy ideges kuncogast. A vendegsereg e varatlanul elokerult tagja ket masodpercenkent olvasott el egy-egy oldalt. Az asszony egy percig sem vonta ketsegbe, hogy meg is emeszt minden elolvasott szot, es hirtelen az a kerdes villant at az agyan, hogy tud-e vajon olvasni kulon-kulon is a ket szemevel. Hat meg ha megtanulna a Braille-irast is, gondolta, hogy az ujjaival is tudjon olvasni… El is kepzelte a latvanyt, ami mar-mar zavaroan komikus volt, ezert megprobalta elhessegetni, nehogy meg a beszelgetesbe is betolakodjon. Vegtere is nem olyan mindennapos dolog, hogy az ember szot valthat a Fold egyik uraval.
George, miutan megejtette kettejuk bemutatasat, atengedte a szot a lanynak, erosen bizva benne, hogy az nem kovet el semmifele tapintatlansagot. Jeanhez hasonloan o sem talalkozott meg szemtol szembe fokormanyzoval. Tobbszor megfordultak ugyan olyan tarsasagban, ahol felbukkantak kormanytisztviselok, tudosok es masok is, olyanok, akik uzleti kapcsolatban alltak veluk, de olyanrol meg nem hallott, hogy valamelyikuk is megjelent volna egy kozonseges maganpartin. Egy dologbol azert sejteni lehetett, hogy ez a parti megsem annyira maganjellegu, mint amilyennek latszik. Erre utalt az is, hogy Rupertnek volt egy olyan keszuleke, amely a fokormanyzok berendezesehez tartozott, es ettol George-ban agaskodni kezdett az a kerdes, hogy voltakeppen mi folyik itt? Majd meg is emliti ezt Rupertnek, csak felre tudna valahogy vonni…
A szekek hozza kepest tul kicsik voltak, ezert Rashaverak a padlora telepedett le, de nyilvan kenyelmesen ult, mert ugyet sem vetett a mellette hevero parnakra. A feje igy mindossze ket meterre volt a padlo folott, George tehat megragadhatta a ritka alkalmat, hogy szemugyre vegye a leny idegenszeruseget. Sajnos magarol a foldi biologiarol is keveset tudott, igy aztan a mar ismert jellegzetessegeken tul nem sokat vett eszre. Csak ez a furcsa, de egyaltalan nem kellemetlen savas illat volt szamara ujdonsag. Arra gondolt, hogy vajon ok milyen szagunak erezhetik az embert — es remenykedett a legjobbakban.
Rashaverakban nem volt semmi antropomorf. George meg tudta erteni, hogy a tudatlan es remult foldi vademberek messzirol szarnyas embereknek neztek oket, ily modon alakitva ki az ordog hagyomanyos kepmasat. Ez a fajta kaprazat azonban ilyen kozelsegbol igencsak szertefoszlott. Megvoltak ugyan az eloirasszeru kicsiny szarvak (vajon milyen celt szolgalhatnak, toprengett George), de a test nem hasonlitott sem emberre, sem semmifele ismert foldi allatra. A fokormanyzok — egy teljesen mas evolucios folyamattal a hatuk mogott — nem voltak sem emlosok, sem rovarok, sem pedig csuszomaszok. Sot, talan meg gerincesek sem: lehet, hogy tamasztovazkent kizarolag a testuket kivulrol borito kemeny pancel szolgalt.
Rashaverak szarnya ossze volt csukva, ezert George nem sokat lathatott belole, de a farkat — amely egy pancelozott ontozocsore hasonlitott — akkuratusan felcsavarva maga ala huzta. Az a hirhedt kampos veg nem annyira nyilhegyet, mint inkabb egy jokora gyemantlapot formazott. Immar koztudott volt, hogy a repules kozbeni stabilitast szolgalta, akarcsak a madarak farktollai. Adattoredekek es meg bizonytalanabb feltetelezesek alapjan a tudosok arra a kovetkeztetesre jutottak, hogy a fokormanyzok egy alacsony gravitacioju, rendkivul suru atmoszferaju vilagrol jottek.
Ekkor az egyik rejtett hangszorobol Rupert bombolte felejuk: — Jean! George! Hol a pokolban bujkaltok? Gyertek le a vendegek koze! Itt mar mindenfelet fecsegnek rolatok!
— Talan jobb lesz, ha en is lemegyek — tette vissza Rashaverak a konyvet a polcra egy konnyed mozdulattal, s meg csak fol sem allt a padlorol. George csak most vette eszre, hogy ket szemkozti huvelykujja van, s koztuk tovabbi ot ujja. „Na, en nem szeretnek egy tizennegyes szamrendszeren alapulo matematikaval bajlodni”
gondolta George.
Lenyugozo latvany volt, ahogy Rashaverak folallt — s abbol, hogy meg kellett gornyednie, nehogy beleutkozzon a mennyezetbe, nyilvanvalo volt, hogy nem keves gyakorlati nehezseggel kellene szamolniuk, ha amugy szivesen vegyulnenek ossze az emberi lenyekkel.
Az elmult feloraban ujabb es ujabb vendegek erkeztek, s a szoba zsufolasig megtelt. Rashaverak felbukkanasa meg tovabb sulyosbitotta a helyzetet, mert a szomszedos helyisegekbol is becsodultek, hogy lathassak. Rupertet szemmel lathatoan fellelkesitette a szenzacio — nem ugy Jeant es George-ot, akikre senki meg csak ugyet sem vetett. Ami azt illeti, nem is igen lattak oket, hiszen a fokormanyzo mogott alltak.
— Gyere, Rashy, ismerkedj meg nehany emberrel! — kialtotta Rupert. — Ulj le a divanyra… akkor nem vered be a fejed a plafonba!
Rashaverak, a farkat atvetve a vallan, atszelte a szobat, mint a jegtoro, amikor egy jegtorlaszon at utat vag maganak. Aztan leult Rupert melle, s a szoba maris mintha tagasabb lett volna.
George megkonnyebbulten felsohajtott: — Egesz klausztrofobias leszek, ha all — sugta. — Vajon hogy tudta Rupert megkaparintani… kezd erdekes lenni ez a parti…
— Erdekes, hogy Rupert meg nyilvanosan is ezen a neven szolitja — sugta vissza Jean. — De ugy latszik, o nem banja. Olyan kulonos ez az egesz.
— Eskudni mernek ra, hogy igenis nem esett jol neki. Az a baj Ruperttel, hogy szeret felvagni, es nincs benne tapintat. Errol eszembe jut… szoval hogy idonkent miket tudtal kerdezni!
— Peldaul miket?
— Hat… „Miota vagy itt?” „Hogyan jossz ki Karellen felugyelovel?” „Tetszik-e neked az elet a Foldon?”
Nahat, dragam… Az ember nem beszel igy a fokormanyzokkal!
— Es ugyan miert ne? Ideje, hogy valaki megprobalja. Mielott tulsagosan felpaprikazodtak volna, rajuk koszontek Schonbergerek, es a tarsasag egykettore felbomlott. A lanyok az egyik iranyba mentek, hogy kibeszeljek Mrs. Boyce-t, a ferfiak a masikba, pontosan ugyanazert, csak egy egeszen mas nezopontbol. Benny Schonberger, aki George legregebbi baratai koze tartozott, sok idevago informacioval rendelkezett.
— Az istenert, csak el ne aruld valakinek! — mondta. — Ruth nem tudja, de en mutattam be a not Rupertnek.
— Szerintem tul jo neki — jegyezte meg George irigyen. — Attol tartok, nem fog sokaig tartani. A nonek egykettore elege lesz Rupertbol. — A gondolat szemmel lathatoan felviditotta.
— Nehogy azt hidd! Nem eleg, hogy gyonyoru, meg aranyos is. Eppen ideje volt, hogy valaki a gondjaiba vegye Rupertet, es ez a lany epp erre valo.
Most Rupert es Maia mindketten ott ultek Rashaverak mellett, s a vendegek majdhogynem hodolattal jarultak elebuk. Rupert partijain altalaban senki sem volt „a tarsasag fenypontja”, inkabb egymastol fuggetlen csoportocskak foglalkoztak behatoan a sajat ugyeikkel. Most viszont szinte mindenki egy vonzasi kozpont korul surusodott — George egy kicsit meg meg is sajnalta Maiat, vegtere is ez az o napja lett volna, s most Rashaverak elhomalyositja a ragyogasat.
— Figyelj! — mondta George, es beleharapott egy szendvicsbe. Hogy az ordogbe tett szert Rupert egy fokormanyzora? Meg nem is hallottam ilyesmirol, o meg egeszen magatol ertetodonek tartja. Egy szoval sem emlitette, amikor meghivott bennunket.
Benny kuncogott.
