— O mar csak szereti az effele kis meglepeteseket. Kerdezd meg ot. De ha jol belegondolsz, nem eloszor tortenik meg ilyesmi. Karellen is volt partikon a Feher Hazban, a Buckingham Palotaban meg a…
— Na azert az mas volt! Rupert teljesen kozonseges polgar…
— Es meglehet, hogy Rashaverak meg egy egeszen kicsike fokormanyzo. Az lesz a legokosabb, ha megkerdezed toluk.
— Meg is fogom, mihelyt egyedul talalom Rupertet — hatarozta el magat George.
— Akkor sokat kell varnod.
Bennynek igaza volt, de most, ebben a felforrosodott hangulatban konnyebb volt turelmesnek lenni. Mar muloban volt az a kis benultsag, amit Rashaverak megjelenese okozott, s ha volt is meg csodulet a fokormanyzo korul, lassan kialakultak a szokasos csoportok, s kezdett mindenki ugy viselkedni, mint maskor. Sullivan peldaul eloadta a legutobbi tenger alatti kutatoutjanak kalandjait az erdeklodo hallgatosagnak.
— Meg nem tudjuk biztosan, mekkorara nonek — magyarazta. A tamaszpontunktol nem messzire van egy kanyon, ott el egy igazi orias. Egyszer sikerult megpillantanom, es mondhatom, a csapjainak atmeroje majdhogynem eleri a harminc metert. A jovo heten ujra lemerulok, hogy kozelebbrol is megnezzem.
Az egyik no elszornyedve sikkantott fol: — Huh! Borsodzik a hatam, ha csak ragondolok! Maga rettentoen bator lehet!
Sullivan valosaggal elkepedt.
— Erre meg nem is gondoltam — mondta. — Persze megteszem a kello ovintezkedeseket, de valodi veszelyben meg sohasem voltam. A tintahalak tudjak, hogy engem nem ehetnek meg, es amig nem megyek tul kozel hozzajuk, ugyet sem vetnek ram. A legtobb tengeri leny beken hagyja az embert, ha az nem zavarja meg ot.
— De elobb vagy utobb bizonyara osszeakad majd egy olyannal, amelyik ehetonek veli magat, nem? — kerdezte valaki.
— O — valaszolta Sullivan konnyeden —, ilyesmi elofordul idonkent! Ilyenkor az a fontos, hogy ne sebesitsem meg az illetot, hiszen vegul is baratkozni szeretnek vele. Ha teljes sebessegre allitom a hajtomuvet, akkor rendszerint egy-ket perc mulva kiszabadulok. Ha a sok dolgomtol nem erek ra megallni es eljatszadozni, par szaz volttal megcsiklandozom oket. Ennyi epp eleg, hogy soha tobbe ne haborgassanak.
Az ember mindig szamithat ra, hogy erdekes emberekkel talalkozik Rupert partijan, gondolta George, mikozben egy masik csoporthoz kozeledett. Lehet, hogy az irodalmi izlese kisse sajatsagos, de a baratsagait szeles korben koti. George-nak a fejet sem kellett felreforditania, hogy lathasson egy hires filmproducert, egy masodrendu koltot, egy matematikust, ket szineszt, egy atomenergetikust, egy vadaszmestert, egy hetilap szerkesztojet, a Vilagbank egy statisztikusat, egy hegeduvirtuozt, egy regeszprofesszort es egy asztrofizikust.
Sajat szakmajabelit, azaz televizios latvanytervezot nem latott — ami jo volt, mert most nem volt kedve ra, hogy szakmai dolgokrol csevegjen. Nagyon szerette a munkajat — ami azt illeti, a tortenelemben most eloszor fordult elo, hogy senkinek nem kellett nemszeretem munkat vegeznie —, de ugy volt vele, hogy ha veget ert a nap, gondolatban becsukta maga mogott a studio ajtajat.
Vegul a konyhaban sikerult csapdaba ejtenie az eppen kulonfele italokkal kiserletezo Rupertet. Talan kegyetlenseg volt visszarangatni a foldre, amikor latszott a szemen, hogy egeszen masutt jar, de George, ha kellett, tudott konyortelen lenni.
— Ide figyelj, Rupert! — kezdte, es letelepedett a legkozelebbi asztalra. — Az a velemenyem, hogy magyarazattal tartozol nekunk. — Hm! — dunnyogte Rupert, s a nyelvevel korbenyalogatta a szajat. — Mintha egy icipicit tul sok volna benne a gin. — Ne beszelj melle, es ne tegy ugy, mintha nem volnal szinjozan, mert nagyon jol tudom, hogy az vagy.
Honnan csoppent ide ez a te fokormanyzod, es mi dolga van itt?
— Nem mondtam meg neked? — kerdezte Rupert. — Azt hittem, mar mindenkinek elmeseltem. Nyilvan nem voltatok ott… persze, elbujtatok odafont, a konyvtarban. — Olyanforman nevetgelt magaban, amit George sertonek erzett. — Na, szoval, epp a konyvtar csabitotta ide Rashyt.
— Milyen kulonos!
— Miert?
George elhallgatott, mert rajott, hogy most tapintatosan kell fogalmaznia; Rupert folottebb buszke volt az egyedulallo gyujtemenyere.
— Nos… ha az ember meggondolja, milyen jartasak a fokormanyzok a tudomanyban, eleg hihetetlen, hogy erdekelhetik oket a lelki jelensegek meg mas effele okorsegek.
— Okorseg vagy nem — valaszolta Rupert —, erdekli oket az emberi lelek, es nekem van nehany konyvem, amibol sok mindent megtudhatnak. Nem sokkal, mielott idekoltoztem, valami helyettes alfokormanyzo vagy legfobb alkormanyzo azzal a keressel fordult hozzam, hogy nem adnek-e nekik kolcson korulbelul otvenet a legertekesebb koteteim kozul. Az egesz olyan volt, mintha a British Museum Konyvtaranak egyik ore kuldte volna hozzam. Gondolhatod, persze, mit valaszoltam erre.
— Fogalmam sincs.
— Hat nagyon udvariasan azt feleltem, hogy husz evembe telt, mire osszehoztam ezt a gyujtemenyt, megtiszteltetesnek veszem, hogy az en konyveimet akarjak tanulmanyozni, de erjek be azzal, hogy a helyszinen tanulmanyozhatjak. Igy aztan Rashy eljar hozzam, es naponta felfal husz kotetet. Kivancsi lennek, mit ert meg beloluk.
George elgondolkodott a hallottakon, aztan utalkozva megranditotta a vallat.
— Oszinten szolva — mondta — egyre lesujtobb velemenyem van a fokormanyzokrol. Azt hittem, okosabb dolgokkal toltik az idejuket.
— Te megrogzott materialista vagy, igaz? Nem hinnem, hogy Jean egy velemenyen van veled. Pedig a dolognak meg a te fene praktikus nezopontodbol is lehet ertelme. Te is alaposabban megismerkednel annak a primitiv fajnak a babonaival, amellyel kapcsolatban allsz.
— Feltehetoen — jegyezte meg George, nem tul nagy meggyozodessel. Kisse kemenynek talalta az asztal lapjat, es leszallt a foldre. Rupertnek addigra sikerult a sajat megelegedesere kikeverni az italokat, es indult vissza a vendegekhez. Mar itt-ott hallani lehetett, hogy hianyoljak.
— He, mielott eltunsz, hadd kerdezzek meg valamit! — szolt utana George. — Hogy tettel szert arra a holmira, amivel meg akartal ijeszteni bennunket?
— Mondhatni, kialkudtam. Felhivtam a figyelmet ra, hogy milyen hasznos lenne ahhoz a munkahoz, amit vegzek, Rashy pedig tovabbitotta az otletet a megfelelo helyre.
— Bocsass meg, amiert ilyen tudatlan vagyok, de mi is a te uj munkad? Nyilvan valami allatokkal kapcsolatos tevekenyseg.
— Ugy van. Foallatorvos vagyok. Nagyjabol tizezer negyzetkilometer teszi ki a teruletemet, s minthogy a betegeim nem jonnek el hozzam, nekem kell folkeresnem oket.
— Elegge lekothet ez a munka.
— O, es persze annak nincs sok ertelme, hogy az aprosagokkal foglalkozzam, amikor itt vannak az oroszlanok, az elefantok, a rinoceroszok es igy tovabb. Reggelenkent mintegy szaz meter magassagra beallitom a taviranyito berendezest, aztan leulok a kepernyo ele, s megkezdem a felderito utat. Ha bajban levot talalok, bemaszok a repulogepembe, s kozben remenykedem, hogy majd a puszta lenyemmel is meg tudom nyugtatni.
Neha roppant nehez dolgom van. Az oroszlanokkal es a hasonlokkal meg csak elbanok valahogy, de ha egy rinoceroszt akarok messzirol eltalalni az altatolovedekkel, ahhoz mar ordogi ugyesseg kell.
— RUPERT! — uvoltotte valaki a szomszed szobabol.
— Latod, mit csinaltal? Kiverted a fejembol, hogy vendegeim vannak! Tessek… fogd ezt a talcat. Ezekben itt vermut van… nem szeretnem, ha osszekeverednenek.
Epp lemenoben volt a nap, amikor George vegre foltalalt valahogy a tetore. Mindenfele jo oka volt ra, hogy kisse megfajduljon a feje, ezert el akart menekulni a lenti larmas zurzavar elol. Jean, aki osszehasonlithatatlanul jobban tancolt, mint o, lathatoan remekul erezte magat, es meg nem akart hazamenni. Ez bosszantotta az alkoholtol feltuzelt George-ot, ezert ugy dontott, o majd csendben elduzzog a csillagok alatt.
Ahhoz, hogy az ember foljusson a tetore, elobb mozgolepcsovel folment az emeletre, majd megmaszta a szellozoberendezes beomlonyilasat korulfono csigalepcsot, melynek vegeben egy tetoablak vezetett ki a szeles, lapos tetore. Az egyik sarkaban parkolt Rupert repulogepe, kozepen az elvadulas jeleit mutato kert diszlett, a
