Rupert, Maia, Jan, Jean, George es Benny Schonberger. Ruth Schonberger tavolabb ult, egy jegyzetfuzettel az oleben. Neki nyilvan ellenere volt, hogy reszt vegyen a szeanszon, ami Bennyt arra kesztette, hogy szarkasztikus megjegyzeseket tegyen mindazokra, akik meg ma is komolyan veszik a Talmudot. Ugyanakkor Ruth nagy kedvet arult el arra, hogy o legyen a jegyzokonyvvezeto.
— Figyeljetek! — kezdte Rupert. — A George-fele szkeptikusok kedveert tisztazzuk a dolgot. Ha van benne termeszetfolotti, ha nincs, a dolog mukodik. A magam reszerol azon a velemenyen vagyok, hogy van egy tisztan mechanikus magyarazat. Amikor a kezunket a korongra tesszuk, lehet, hogy nem akarjuk befolyasolni a mozgasat, de a tudatalattink rakezd a maga cseles mutatvanyaira. Sok ilyen szeanszot elemeztem mar, es soha nem kaptam olyan valaszokat, amelyeket a csoport valamelyik tagja ne tudhatott vagy sejthetett volna — meg ha ok maguk nem is voltak ennek tudataban. Mindazonaltal vegre szeretnem hajtani a kiserletet e meglehetosen…
hm… sajatos korulmenyek kozott.
A Sajatos Korulmeny csendben, de ketsegtelenul nem kozombosen figyelte oket. Vajon mit gondolhat az effele komediakrol, villant George eszebe. Ugy viszonyul-e hozzajuk, mint az antropologus, aki egy primitiv vallasi szertartast nez? Mar maga a rendezes is meglehetosen fantasztikus volt, es George kotozni valo bolondnak erezte magat, amiert hagyta, hogy ravegyek ilyesmire.
Ha a tobbiek is hasonlokeppen bolondnak ereztek magukat, akkor ok ugyesen eltitkoltak az erzelmeiket.
Csak Jean volt kipirult es izgatott, ambar lehet, hogy csak az italtol.
— Felkeszultetek? — kerdezte Rupert. — Nagyszeru. — Hatasszunetet tartott, majd — senkihez sem intezve kulon a szavait — elkialtotta magat: — Van itt valaki?!
George erezte, hogy az ujjai alatt megrezdul a korong — ami nem volt meglepo, tekintve, hogy hat ember keze gyakorolt ra nyomast. A korong vegigsiklott egy kis nyolcas alakzat menten, majd visszaallt a kozepre.
— Van itt valaki?! — kerdezte ujra Rupert, majd hangot valtva hozzatette: — Olykor beletelik tiz-tizenot percbe is, mire elkezdodik. De neha…
— Psszt! — lehelte Jean.
A korong elindult. Szeles korivet rajzolt le az „igen” es a „nem” feliratu kartyak kozott. George-nak sikerult nemi erofeszites aran elnyomni egy vihogast. Es az mit bizonyitana, gondolta, ha a valasz „nem” volna? Eszebe jutott a regi vicc: „Nincs itt senki, csak mi, csirkek…”
Csakhogy a valasz „igen” volt. A korong sebesen visszasiklott az asztal kozepere. Most valahogy elevennek tunt, mintha varna a kovetkezo kerdest. Hiaba hogy nem akarta, George kezdett a dolog hatasa ala kerulni.
— Ki vagy? — kerdezte Rupert.
Ahogy a betuk osszealltak, abban nem volt semmi tetovazas. A korong, mintha erezne, szinte atlendult az asztalon, s oly gyorsan mozgott, hogy George alig tudta megtartani rajta az ujjait. Eskudni mert volna, hogy o semmivel sem jarult hozza a korong mozgasahoz. Amikor korbepillantott az asztalon, a baratai arcan sem eszlelt semmi gyanusat. Pontosan olyan feszultek es varakozok voltak, mint o maga.
— MINDEN VAGYOK — betuzte a korong, majd visszatert egyensulyi helyzetebe.
— Minden vagyok — ismetelte Rupert. — Tipikus valasz. Semmitmondo, ugyanakkor osztonzo ereju.
Valoszinuleg azt jelenti, hogy a mi egyesult elmeinken kivul semmi sincs jelen. — Egy percre elhallgatott — talan a kovetkezo kerdesen torte a fejet —, majd ujra belekialtott a levegobe: — Van uzeneted barki jelenlevonek?!
— Nincs — valaszolta nyomban a korong. Rupert korbenezett az asztalon. — Most rajtunk a sor; van, hogy onkent szolgaltat informaciot, de most mintha konkret kerdeseket varna tolunk. Akarja valaki kezdeni?
— Fog esni holnap? — kerdezte gunyosan George.
A korong abban a pillanatban lengeni kezdett oda-vissza az igen-nem vonalon.
— Ez hulye kerdes volt! — korholta Rupert. — Valahol minden bizonnyal fog esni, masutt meg szarazsag lesz.
Ne kerdezzetek olyanokat, amikre ketertelmu valaszt kell adnia.
George elhatarozta, hogy miutan kelloen ledorongoltak, a kovetkezo menetben atadja a szot valaki masnak.
— Mi a kedvenc szinem? — kerdezte Maia. — Kek — jott meg azonnal a valasz.
— Pontosan.
— Ez meg nem bizonyit semmit — mutatott ra George. — Legalabb harman tudjak a jelenlevok kozul.
— Mi Ruth kedvenc szine? — tudakolta Benny. — Piros.
— Igaz ez, Ruth?
A jegyzokonyvvezeto folnezett a fuzetebol.
— Igen, igaz. De Benny tudja, es o benne van a korben. — Nem tudtam — vagott vissza Benny.
— Pedig tudnod kellett… epp elegszer mondtam mar.
— Tudat alatti emlekezet — mormolta Rupert. — Az ilyesmi gyakran megtortenik. De nem tennenk fol intelligensebb kerdeseket? Most, hogy ilyen jol indult a dolog, kar volna nem kihasznalni.
Furcsa modon George-ot epp a jelenseg kozonseges volta kezdte lenyugozni. Biztos volt benne, hogy itt szo sincs semmifele termeszetfolotti magyarazatrol; ahogy Rupert mondta, a korong nem tesz mast, mint valaszol az o tudat alatti izommozgasaikra. De mar ez is rendkivul meglepo es megkapo volt; nem hitte volna, hogy ily modon ennyire gyors es pontos valaszokat lehet elerni. Egyszer meg is probalta, tudja-e befolyasolni a tarsasagot azzal, hogy a sajat nevet betuzi ki. De csak a „G” betut tudta megszerezni — a tobbi mero zagyvasagga valtozott. Akkor belatta, hogy egy ember gyakorlatilag keptelen ugy iranyitani a korong mozgasat, hogy a tobbiek ne tudjanak rola.
Fel ora mulva Ruth fuzeteben mar tucatnal is tobb uzenet szerepelt, koztuk egeszen hosszuak is. Akadtak benne itt-ott helyesirasi hibak es nyelvtani furcsasagok, de csak elvetve. Akarmi volt is a magyarazat, George mar meggyozodott rola, hogy neki tudatosan nincs resze az eredmenyben. Egy-egy szo kialakulasa kozben sokszor mar elore latni velte a soron kovetkezo betut, ennelfogva az uzenet ertelmet — de a korong mindannyiszor egy szamara varatlan iranyba mozdult el, es valami egeszen mast betuzott ki. Maskor meg — mivel nem volt megallas, ami kijelolte volna a szo veget, s a kovetkezo szo elejet — az egesz uzenet ertelmetlensegnek tunt mindaddig, mig veget nem ert, es Ruth vissza nem olvasta.
Az egesz elmeny azt a nyugtalanito benyomast keltette Georgeban, hogy itt valami celtudatos, fuggetlen ertelemmel van dolguk. De sem erre, sem arra nem volt perdonto bizonyitek, hisz oly banalisak, oly ketertelmuek voltak a valaszok. Mert mit lehetett peldaul kihamozni egy ilyen valaszbol:
HIGGYELAZEMBERBENATERMESZETVELEDVAN.
De a szavak olykor mely ertelmu, sot, zavarba ejto igazsagokra utaltak
NEFELEDDAZEMBERNINCSEGYEDULAZEMBERKOZELEBENMASOKORSZAGAVAN.
De hat ezt mindenki tudta — biztos, hogy az uzenet csak a fokormanyzokra utalt?
George-on mar-mar erot vett a lekuzdhetetlen almossag. Nagyon ideje volna, gondolta felalomban, hogy haza induljanak. Mindez nagyon erdekes volt, am nem vezet sehova, es ami azt illeti, mar sok is a jobol.
Vegignezett az asztal korul. Benny ugy festett, mint aki tobbe-kevesbe ugyanigy gondolkodik, Maia es Rupert kisse fatyolos tekintettel neztek maguk ele, Jean pedig — nos, o kezdettol fogva tul komolyan vette a dolgot.
Most, hogy az arcara nezett, George-ot elfogta az aggodalom: ugy latta, mintha Jean felne, hogy mindjart abba fogjak hagyni — egyszersmind attol is, hogy folytatjak.
Utolsonak maradt Jan. Vajon o mit gondol a sogora szeszelyeirol, tunodott George. A fiatal mernok mindeddig nem kerdezett semmit, es meglepodest sem mutatott a valaszok hallatan. Lathatoan ugy kovette a korong mozgasat, mintha egy egyszeru tudomanyos jelenseget vizsgalna.
Rupert lerazta magarol a fasultsagot.
— Kerdezzunk meg egy utolsot, aztan tegyuk el magunkat holnapra! — inditvanyozta. — Hat veled mi van, Jan?
Te meg semmit sem kerdeztel.
Meglepo modon Jan egy pillanatig sem habozott. Mintha regtol fogva tudta volna, mit fog kerdezni, s mindeddig csak az alkalomra vart. Odapillantott az egykedvuen uldogelo Rashaverakra, majd nyugodt es ertheto hangon megkerdezte: — Melyik csillag a fokormanyzok napja? Rupert egy kurta, meglepett futtyot hallatott. Maia
