— Oooo… ne. Csak hangosan gondolkoztam. Nyilvan kikosaraznanak. Errol jut eszembe, lattad egyaltalan Rashaverakot a napokban?
— Korulbelul hat hete hivott fel. Talalt egy konyvet, amire en is regota vadasztam. Igazan kedves volt tole.
Jan lassan korbejarta a kitomott vadallatot; csak csodalni tudta a szakertelmet, amely kepes volt megragadni es orokre kimereviteni az eletero megnyilvanulasanak e kiveteles pillanatat.
— Rajottel valaha is, hogy mi erdekli? — kerdezte. — Arra gondolok, hogy nehezen lehet osszeegyeztetni a tudasukat az okkultizmus iranti erdeklodesukkel.
Rupert gyanakodva pillantott Janre, vajon nem az o hobbijan gunyolodik-e a sogora.
— Eleg kielegitonek tunt a magyarazata. Mint antropologust minden szempontbol erdekli a kulturank. Ne felejtsd el, nekik rengeteg idejuk van, jobban elmerulhetnek a reszletekben, mint egy human kutato eleteben barmikor is. Az, hogy kiolvasta a konyvtaramat, minden bizonnyal csak egy kicsivel gazdagitotta Rashy forrasait.
Lehet, hogy valoban errol volt szo, de Jant a valasz nem gyozte meg. Neha szerette volna elarulni a titkat Rupertnek, de a termeszetebol fakado ovatossaga mindig visszatartotta. Felt, hogy Rupert elkottyantana valamit, ha ujra talalkoznek fokormanyzo baratjaval — tul nagy lenne a kisertes.
— Ha azt hinned, hogy ez valami nagy munka — valtott Rupert hirtelen temat —, elarulom, hogy milyen megbizast kapott Sullivan. Megigerte, hogy elkuldi a vilag ket legnagyobb teremtmenyet — egy spermacetit es egy orias tintahalat. Amint egymasba kapaszkodva, elethalalharcot vivnak egymassal! Az lesz am az elokep!
Jan nem valaszolt. Az a villanasszeru otlet tul hatborzongato, tul fantasztikus volt, hogy komolyan lehessen venni. Pedig amilyen vakmero, akar sikerulhet is…
— Mi bajod? — kerdezte Rupert aggodalmasan. — Elbagyasztott a hoseg?
Jan megrazkodott, s ezzel vissza is tert az itt es most valosagaba. — Jol vagyok — felelte. — Csak elgondolkodtam, hogy vajon hogy viszik el a fokormanyzok ezt a kis csomagot.
— O — valaszolta Rupert —, leszall az egyik teherhajojuk, kinyitnak egy zsilipet, es bevontatjak.
— En is eppen igy kepzeltem el — mondta Jan.
Akar egy urhajo kabinja is lehetett volna, de nem volt az. A falakat szamtalan mero— es egyeb muszer boritotta, s ablakok helyett csupan egy szeles kepernyore lathatott a pilota. A jarmuben, melyben hat utas fert el, pillanatnyilag csak Jan tartozkodott.
Feszulten figyelte a kepernyot, szinte itta magaba a szeme elott elvonulo kulonos, ismeretlen tajat.
Ismeretlen… igen eppannyira ismeretlen, mint amivel a csillagokon tul fog talalkozni, ha orult terve sikerrel jart. Liderces lenyek birodalma fele utazott, ahol a vilag kezdete ota haboritatlan sotetsegben lesnek egymasra az elok. Olyan birodalom volt ez, amely folott evezredek ota hajozik az ember — talan meg egy kilometer sincs kozte es az ember hajoinak tokesulya kozott —, a legutobbi szaz evig megis kevesebbet tudtak rola, mint a hold lathato feltekejerol.
A pilota egyre lejjebb ereszkedett az oceani magassagokbol a Del-csendesoceani-medence meg fol nem tart tersegei fele. Jan tudta, hogy a hanghullamok ama lathatatlan racsa mutatja neki az utat, melyeket oceanfeneki jelzoberendezesek sugaroznak. Meg oly tavol hajoztak a fenektol, mint a felhok a Fold felszinetol.
Errefele keves latnivalo volt; a tengeralattjaro letapogatoi hasztalan kutattak a vizeket. A hajtomuvektol felkavart vizbol elijedhettek a kisebb halak; csak valami nagyobb teremtmeny johetett volna kivancsiskodni, olyan, amelyik nem tudta, mi a felelem.
Az apro kabin beleremegett a hatalmas erobe — abba az erobe, amelyik ellensulyozni tudta a folottuk levo viz irdatlan nagy sulyat, s letrehozta ezt a kicsiny feny— es legbuborekot, melynek belsejeben az emberek eletben tudtak maradni. Ha ez az ero megszunnek, gondolta Jan, femsirba zart foglyokkent temetodnenek be a tengerfenek iszapjaba.
— Ideje, hogy meghatarozzuk a helyzetunket — mondta a pilota. Beallitott egy sor kapcsolot, mire a hajtomuvek egyenkent lealltak, a jarmu lelassult, majd megallt. Most mozdulatlanul lebegtek a vizben, mint valami leggomb a levegoben.
Mindossze egy percig tartott, mig ellenoriztek a helyzetuket a szonarracson. Amikor a pilota vegzett a muszerek leolvasasaval; igy szolt: — Mielott ujra beinditanank a motorokat, figyeljunk egy kicsit, hatha hallunk valamit. A hangszorobol hallatszo halk, allando mormolas betoltotte a csendes kis kabint. Jan semmifele jellegzetes zajt nem hallott ki a tobbi kozul: a sokfele egyeni hang egyetlen hatterzajban egyesult. Jan tudta, hogy a tenger szamtalan lakojanak beszelgeteset hallja. Mintha egy elolenyektol hangos erdo kozepen allna — ambar ott felismert volna nehany jellegzetes, egyeni hangot a tobbi kozott, itt azonban egyetlen szalat sem tudott kihuzni es beazonositani e zajszovedekbol. Annyira idegen, annyira mas volt, mint barmi, amit eddig megismert, hogy beleborsodzott a hata. Pedig ez is ahhoz a vilaghoz tartozott, amelyben elt…
E vibralo hatterzajba ugy hasitott bele a rikoltas, mint villamfeny a sotet viharfelhobe. De el is halkult gyorsan, hogy elobb szirenabugasba, majd jajongasba atcsapva fokozatosan megszunjon, hogy egy perc mulva, valamivel tavolabbrol ujra megismetlodjek az egesz. De erre mar sikolyok korusa valaszolt, valami fektelen ricsaj, amitol a pilota odakapott a hangero-szabalyozohoz.
— Mi volt ez, az isten szerelmere?! — kerdezte elfulo hangon Jan. — Kiserteties, mi? Balnacsapat; nagyjabol tiz kilometerre tolunk.
Tudtam, hogy errefele vannak, gondoltam, szivesen hallana oket. Jan megborzongott.
— Es en meg azt hittem, hogy a tengerben csend van! Miert larmaznak ilyen fulhasogatoan?
— Gondolom, beszelgetnek. Ezt Sullivan tudna megmondani, allitolag egyik-masikat meg is tudja kulonboztetni, ambar ezt nehezen hiszem. Nini, kiserot kaptunk!
A kepernyon egy elkepesztoen nagy allkapcsu hal jelent meg. Eleg tekintelyes meretunek latszott, de nehez volt megitelni, minthogy Jan nem ismerte a kep meretaranyait. A hal kopoltyuja alol egy hosszu csap nyult ki, amely egy ismeretlen rendeltetesu, harangforma szervben vegzodott.
— Most infravorosben latjuk — mondta a pilota. — Nezzuk meg, hogy nez ki normalisan.
A hal eltunt. Csak a fityegoje latszott, sajat foszforeszkalo fenyeben izzva. Aztan egy villanasnyi idore lathatova valt a teste is, melyen vegig kigyulladt egy sor feny.
— Ordoghal. Ezzel csalogatja magahoz a tobbi halat. Fantasztikus, nem? Csak azt nem ertem, hogy a csalija miert nem vonz olyan halakat, amelyek ot tudnak megenni. De nem tolthetjuk itt az egesz napot; figyelje, hogy iszkol el, ha bekapcsolom a hajtomuveket!
A kabin ujra megrazkodott, mikozben a jarmu elorelokte magat. A nagy vilagito hal remuleteben leadta a veszjelet: folvillantotta osszes fenyet, majd meteorkent elszaguldott a sotet melyseg fele.
Ujabb huszpercnyi lassu ereszkedes utan a tapogatosugarak lathatatlan ujjai eloszor erintettek egy pillanatra az oceanagyat. Lent a melyben alacsony dombok vonultak; kerekded korvonalaik sajatos szelidseget arasztottak. Az egykori szabalytalansagokat reges-reg belepte mar a fontrol hullo szakadatlan zapor. Meg itt, a Csendes-ocean kozepen is, ahonnan messze esnek a szarazfoldbol obloket kivajo nagy folyotorkolatok, szuntelenul tartott az a zapor. Jott az Andok viharvert hegyoldalaibol, a milliardnyi eloleny testebol s az ur terein atvandorlo s vegul itt megpiheno meteorok porabol. Itt, az orok ejszakaban rakodtak le a jovendo szarazfoldek alapjai.
A dombok elmaradtak mogottuk. Jan latta a terkepen, hogy ok voltak a hatarorok annak a szeles siksagnak a peremen, amely tul melyen volt, semhogy a letapogatok elerhettek volna.
A tengeralattjaro lassan, megfontoltan ereszkedett lefele. A kepernyon egy ujabb kep kezdett kibontakozni, de olyan volt a latoszog, hogy idobe telt, mire Jan ertelmezni tudta a latvanyt. Vegul rajott, hogy a melyben rejtozo siksagbol kiemelkedo tenger alatti hegyseghez kozelednek.
A kep kitisztult; ebbol a kozelsegbol jobb hatasfokkal tudtak dolgozni a letapogatok, s a taj majdnem olyan tisztan rajzolodott ki, mintha fenyhullamok alakitottak volna ki a kepet. Jan az apro reszleteket is ki tudta venni — a kulonos halakat, melyek a sziklak kozott uldoztek egymast. Elnezett peldaul egy merges kullemu, tatogo lenyt, amely lassan uszott el egy felig elrejtett hasadek elott, majd hirtelen, szemmel nem is kovetheto gyorsasaggal kilokte eddig nem lathato hosszu csapjat, amivel aztan meg is pecsetelte a vergodo hal sorsat.
— Mindjart megerkezunk — szolt a pilota. — Egy perc, es meglatja a labort.
Lassan sodrodtak egy sziklanyulvany folott, amely meredeken szokott a magasba. Mar latni lehetett az alanti siksagot; Jan ugy velte, hogy nehany szaz meternel nem lehetnek magasabban a tengerfenek folott. Aztan korulbelul egy kilometerre elottuk egy csomo, harom labon allo gombot pillantott meg, melyek csovekkel kapcsolodtak egymashoz. Hajszalra ugy festettek, mintha egy vegyi uzem tartalyai volnanak, es valoban ugyanezen
