alapelvek szerint epitettek meg oket. A kulonbseg mindossze annyi volt, hogy itt nem a belso, hanem a kulso nyomasnak kellett ellenallni.
— Mi ez? — kerdezte Jan elakado lelegzettel, s reszketo ujjal mutatott a legkozelebbi gombre, melynek felszinen a vonalak kulonos mintazata egy hatalmas csaprendszerre bomlott fel. Kozelebb erve Jan azt is latta, hogy a csapok nagy, kocsonyas tomloben vegzodnek, amelybol egy jokora szempar szegezodik ra.
— Lucifer, ha minden igaz — valaszolta a pilota kozonyosen. Valaki megint enni adott neki. — Benyomott egy gombot, es a muszerpult fole hajolt. — T-2 hivja Labort. Jelentkezem. Elhessegetnek a kis kedvencuket az utbol?
— Labor T-2-nek — jott azonnal a valasz. — Rendben… megkezdhetik az osszekapcsolodasi manovert. Lucey majd eltakarodik. A kepernyot lassan betoltottek az ivelt femfalak. Jan meg latta, hogy kozeledtukre hirtelen eltunik egy oriasi szivokorongos kar. Tompan kongo hangot, majd gyors egymasutanban kaparaszo zajokat hallott, ahogy a befogoszerkezetek ratalaltak a rogzitopontokra a tengeralattjaro sima, ovalis torzsen. Nehany perc elteltevel a jarmu szorosan a tamaszpont falanak simult, a ket bejarati nyilas egymasba kapcsolodott, majd a tengeralattjaro torzsen keresztul megindultak elore egy hatalmas, ureges csavarmenetben. Aztan megjott a nyomaskiegyenlitodesre utalo jelzes, kiengedett a zsilipek legmentes zarja, s megnyilt az ut az 1-es szamu Melytengeri Laborba.
Sullivan professzort Jan egy apro, rendetlen szobaban talalta, amely szemmel lathatoan iroda, muhely es laboratorium volt egyszerre. A professzor egy mikroszkopban nezegetett valamit, ami a leginkabb egy pirinyo bombara hasonlitott. Minden bizonnyal nyomaskapszula volt, melyben melytengeri lenyek uszkaltak boldogan, hiszen a megszokott, negyzetcentimeterenkenti tobb tonnas nyomas nehezedett rajuk.
— Nos — szolt Sullivan, nagy nehezen elszakitva magat a mikroszkop lencsejetol —, hogy van Rupert? Es mit tehetunk magaert?
— Rupert remekul van — valaszolta Jan. — A legjobbakat kivanja onnek, es azt uzeni, boldogan meglatogatna, ha nem volna klausztrofobias.
— Akkor eleg kellemetlenul erezne itt magat, ot kilometernyi vizzel a feje folott. Igaz is, ont nem zavarja?
Jan vallat vont.
— Nem jobban, mint ha urrepulogepen volnek. Ha valami elromlik, itt is, ott is ugyanaz az eredmeny… — Ilyen jozanul kell felfogni a dolgokat; meglepo, hogy milyen kevesen gondolkoznak igy. — Sullivan a mikroszkop beallitasaval vacakolt, majd varatlanul furkeszo pillantast vetett Janre.
— Nagy oromomre szolgal, hogy korulvezethetem magat — mondta-, de bevallom, kicsit meghokkentem, amikor Rupert tovabbitotta a kereset. Sehogy sem fer a fejembe, hogy egy magafajta urcsavargot miert erdekel a mi munkank. Nem a rossz iranyba indult el veletlenul? — Elnevette magat, majd igy folytatta: — En peldaul sohasem tudtam megerteni, miert olyan surgos maguknak, hogy oda kijussanak. Evszazadokba is beletelik meg, mire az oceanokban szepen felterkepezunk es elrendezunk mindent.
Jan fellelegzett. Orult, hogy Sullivan maga hozta szoba a temat, mert ezzel jocskan megkonnyitette az o dolgat. Hiaba trefalkozott, a halak termeszetrajzanak tudosa, azert kettojukben nagyon is sok kozos vonas volt.
Nem lett volna tul nehez hidat epiteni hozza s megszerezni a rokonszenvet es a tamogatasat. Sullivanben volt kepzeloero, kulonben sohasem mert volna behatolni e viz alatti vilagba. De Jan feltett szandeka volt, hogy ovatos lesz, mert a keres, aminek kimondasara keszult, a legfinomabban fogalmazva is meglehetosen szokatlan volt.
Csupan egyvalami adott neki onbizalmat. Lehet, hogy Sullivan visszautasitja az egyuttmukodest, de minden bizonnyal megorzi Jan titkat. Itt, a Csendes-ocean feneken, e paranyi, csendes kis irodaban nem fenyegetett az a veszely, hogy a fokormanyzok — rendelkezzenek barmilyen idegen erovel is — kihallgatjak a beszelgetesuket.
— Sullivan professzor — kezdett bele-, arulja el, mit erezne akkor, ha a fokormanyzok a kozelebe se engednek az oceannak, amely olyannyira erdekli ont?
— Modfelett bosszantana, nem vitas.
— Meghiszem azt. Es mit tenne, ha egy napon alkalma nyilna ra, hogy elerje a celjat, de ugy, hogy nekik sejtelmuk sincs arrol, amit on tervez. Kihasznalna az alkalmat?
Sullivan egy pillanatig sem habozott.
— Termeszetesen. Utolag aztan vitatkozhatnank rajta.
„A szambol veszi ki a szot — gondolta Jan. — Most mar nem visszakozhat… hacsak nem fel a fokormanyzoktol. De nem hinnem, hogy Sullivan felne barmitol is.” Athajolt a targyakkal telezsufolt asztalon, s nekikeszult, hogy eloadja a tervet.
Sullivan professzor nem volt ostoba ember. Meg mielott Jan szolhatott volna, kajanul elvigyorodott. — Szoval erre megy ki a jatek, mi? — mondta lassan. — Nagyon, nagyon erdekes! Most pedig vagjon bele, es meselje el, miert kellene segitenem magan…
Egy korabbi korszak koltseges fenyuzesnek tekintette volna Sullivan professzort. Hadmuveletei annyiba kerultek, mint egy-egy kisebbfajta haboru, o maga pedig annyiban hasonlitott a valosagos tabornokokhoz, hogy orokos harcban allt egy soha nem lankado ellenseggel. Ez az ellenseg a tenger volt — fegyverei koze tartozott a hideg, a sotetseg s legfokeppen a nagy nyomas. A professzor olyan tanacsadokra szamithatott, mint az intelligencia es a muszaki jartassag. Sok gyozelmet aratott mar, de a tenger turelmes volt; o tudott varni.
Sullivan tudta, hogy elobb-utobb elkovet egy hibat. Csak az a tudat vigasztalta, hogy a fulladas veszelye nem fenyegeti. Ahhoz tul gyorsan fog tortenni.
Sem igy, sem ugy nem ohajtotta elkotelezni magat, amikor Jan eloadta a kereset, de azert tudta, mi lesz a valasza. Remek alkalom volt ez egy mindennel erdekesebb kiserletre. Kar, hogy sohasem tudja meg az eredmenyt… bar, ami azt illette, ilyesmi gyakran megesett a tudomanyos kutatasban, sot, o maga is inditott mar el programokat, amelyek majd csak evtizedek mulva hoznak eredmenyt. Sullivan professzor bator es intelligens ember volt, de ha visszatekintett a palyajara, tisztaban volt vele, hogy nem sikerult megszereznie azt a fajta hirnevet, amely szazadokon at toretlenul megorzi egy tudos nevet.
Es most teljesen varatlanul, tehat annal nagyobb vonzerovel, felcsillant elotte a lehetoseg, hogy megiscsak beirhatja magat a tortenelemkonyvekbe. Olyasfele ambicioja volt ez, amit soha senkinek be nem vallott volna, es — hogy ne legyunk hozza igazsagtalanok — akkor is segitett volna Jannek, ha orokre titok marad, hogy neki is resze volt a tervben.
Ami Jant illette, neki most alaposabban vegig kellett gondolnia a dolgokat. Az elso felfedezes lendulete szinte akadaly nelkul repitette el idaig; miutan osszegyujtotte az adatokat, joforman egyetlen lepest sem kellett tennie, hogy az almat valora valtsa. De most napokon belul dontenie kell. Ha Sullivan professzor hajlando egyuttmukodni, akkor mar nem lesz modja visszakozni. Vallalnia kell a maga valasztotta jovot, annak minden kovetkezmenyevel egyutt.
Vegul is az a gondolat birta elhatarozasra, hogy sohasem fogja megbocsatani maganak, ha ezt a hihetetlen lehetoseget elszalasztja. Elete vegeig fajlalhatja, hiaba — marpedig ennel elkepzelni sem tud rosszabbat.
Par ora mulva megjott Sullivan valasza, es ebbol tudta, hogy a kocka el van vetve. Lassan — mert rengeteg ideje volt meg — hozzafogott, hogy elrendezze az ugyeit.
„Draga Maia! — igy kezdodott a level. — Ez a dolog, enyhen szolva, meglehetosen varatlanul fog erni Teged.
Mire megkapod a levelemet, en mar nem leszek a Foldon. Nem ugy ertem, hogy elmegyek a Holdra, mint annyian masok — nem; en addigra mar utban leszek a fokormanyzok vilaga fele. Az emberek kozul elsokent fogom elhagyni a Naprendszert.
Ezt a levelet atadom annak a baratomnak, aki a segitsegemre van ebben; o megorzi mindaddig, amig megbizonyosodik rola, hogy a tervem — legalabbis az elso szakasza — sikerult, es hogy a fokormanyzok mar nem avatkozhatnak kozbe. En addigra mar olyan messze leszek, es akkora sebesseggel fogok utazni, hogy valoszinuleg semmifele uzenet nem erhet utol. De ha utolerne is, semmikeppen sem latszik hihetonek, hogy a hajo vissza is tud hozni a Foldre. Es egyebkent kifejezetten ketelkedem benne, hogy megernek ennyi odafigyelest.
Eloszor is hadd magyarazzam meg, hogy jutottam erre az elhatarozasra. Tudod, mennyire erdekelt mindig is az urutazas, es milyen duhos voltam, amiert sohasem engedtek, hogy mas bolygokra utazhassunk, vagy valamit is megtudhassunk a fokormanyzok civilizaciojarol. Ha nem avatkoznak be, azota mar eljuthattunk volna a Marsra
